A 'Part II' nagyjából hasonló az első részhez: drámai, súlyos, sok benne a billentyű, az ének, a szavalás, a kórus, a hangminta, filmbejátszás. Egyes témák visszaköszönnek az első részből, ha a szöveg ezt indokolja. Mivel a szövegben igazán súlyos dolgokhoz érkezünk, a zene is valamivel elborultabb, drámaibb még az első részhez képest is.

A FROGG CAFÉ Long Island-on ZAPPA cover bandaként alakult, eredetileg LUMPY GRAVY néven. A mestertől sem távolodtak el teljesen, de leginkább MAHAVISHNU-orientált hegedűiről, CHICAGO-stílusú kórusairól szól évek óta a muzsikájuk. 2005 júniusára harmadik lemezükhöz jutottak, ami összetett, jazzes, érdekes zenei megoldásaitól kellemes avantgarde prog muzsikát tartalmaz. Itt az ideje, hogy mélyebben megismerjük...

A hatodik Dew-Scented tétellel is csak annyi bajom van, mint az általam eddig hallott három korábbi lemezükkel volt. Amíg hallgatom nagyon jó. Technikás gitártémák, változatos tempók, fület hegyező megoldások, de amint végére érek és kiveszem a lemezt a lejátszóból, szinte semmi nem marad meg a hallottakból. "A technika megöli a játékot", ahogy a focipályán szoktuk mondani egymás között, amikor valaki belebonyolódik a cselekbe, és az istenért se akar passzolni.

előzmény...

2001-ben a KOCH Records adta ki a Blackwater Park című ötödik albumot, ami komoly szakmai és kereskedelmi sikert hozott Észak-Amerikában. Az Opeth a Porcupine Tree frontember Steve Wilsont kérte fel producernek, aki emellett még háttérvokálozott, és néhány gitár és zongora részt is feljátszott a lemezre.

A Darkane legfrissebb lemeze teljesen eltávolodott a black metal-tól. Fantasztikusan modernizált, leginkább a thrash-hez közelálló durvulatról van mára szó, amiben a sebesség és a gitárok észvesztő változatossága tartja lendületben, a különben modernizáltan változatos felfogású dalokat. Bár a modernizálásba még a NU metalos felfogású "üvöltött" énekes részek is beleférnek, de ezen a lemezen sokkal inkább ragaszkodnak a tradícionális felfogáshoz.

Hogy ne csak a metal fősodrába tartozó bandákról írjunk, elővettem a melódikus Svéd power metal csapat 2004-es lemezét. A csapat énekese Freddy Persson és gitárosa Jake Fredén a Nostradameus projectből ismerős, de ez sokkal rosszabb muzsika. Amolyan trallala-metal, sárkány menekülős direktívákkal.

Az új Deep Purple nagylemez (Perfect Strangers) 1984 októberében, a karácsonyi lemezpiacra jelent meg Angliában, s mint az várható volt, igazi szenzációt keltett. A „klasszikus", második felállásban újjáéledt zenekar több, mint 11 évi szünet után készített új stúdióalbumot, s a sajtókonferencián azt is bejelentették, hogy hamarosan élőben is bemutatkoznak és a koncerteken - természetesen - hallhatóak lesznek a régi Deep Purple-dalok is.

A banda megítélésem szerint simán túlszárnyalta a 'Silence Screams'-t; egyrészt kevesebb az üresjárat a zenében, másrészt sokkal jobb, mellbevágóbb a hangzás, az újra és újra felbukkanó blues hatások pedig színesebbé teszik a muzsikát. Valahogy így kell tisztességes hard rockot játszani Chicagóban.

Terrz Bozzio egy dobos legenda. A dobosok egyik legnagyobbika, aki majd minden műfajban kipróbálta már magát. 1950. 12. 27-én, San Francisco-ban született, és első komolyabb csapata a Frank Zappa and the Mothers of Invention-ba 1975-ben csatlakozott. 1977 már a The Brecker Brothers-ben éri, és vele született meg a "Heavy Metal Be-Bop" című klasszikus lemezük. 1979-ben a UK-ben is megfordult, de azóta már együtt játszott olyan nevekkel, mint Jeff Beck, Billy Sheehan, Robbie Robertson, Gary Wright, Don Dokken, XYZ, Paul Hyde, Herbie Hancock, Dweezil Zappa, Richard Marx... és a sor a végtelenségig folytatható. 2005-ben a Magna carta összeválogatta a közreműködésével frissebben készült lemezeket, és néhány dalt most kiadott róluk Terry nevén. Olyan muzsikusok közreműködésével, mint Tony Levin, Steve Stevens, Jordan Rudess, the Explorers Club, Billy Sheehan, Wayne Gardner, Matt Guillory, James LeBrie, James Murphy és John Petrucci. Nagyszerű válogatás és legendás dobos friss munkáiból és néhány eddig kiadatlan dalából!

Talán nem meglepő, hogy nekem DC Cooper-rel készült Royal Hunt lemezek jobban tetszenek, mint az azóta eltelt időszak lemezei. Az 1997-ben kiadott Paradox óta a Dán billentyűs André Andersen viszi a prítmet, és szerény véleményem szerint a csapat nagyon sokat veszített az erejéből és az eredetiségéből. Persze az Artension-ból portolt John West hangja sem rossz, de vele valahogy túlzottan emlékeztet a Royal az Artension-ra. Persze annyira nem rossz albumok a "Fear" (1999), "The Mission" (2001) meg az "Eyewitness" (2003) sem, de valami nagyon hiányzott nekem róluk. Így a nyolcadik stúdió albumtól sem vártam túl sok meglepőt!

Jó kis amerikai heavy metalt hallhatunk a 'Master's Command'-en - talán kevés progresszív hatás is érezhető a zenében, de inkább a zakatoló ritmusok és a fülbemászó dallamok jellemzik az anyagot.

Ennek a lemeznek a megjelenésével, a vártnál sokkal erősebb augusztusi hónap számomra legfontosabb momentumáról fogok írni. Az újjáalakulások retro hullámában most egy nagyon fontos csapat adja ki friss dalait. A STRYPER azon túl, hogy nevéhez fűződik a glam megkeresztelése, annak minden hagyományos kelléke mellett (ondolált, festett haj, spandex nacik) egy csodálatos vokálokkal dúsított dallamos white metal banda is volt... de, ma már nem kell múltidőben beszélni róluk, hisz ha új basszusgitárossal is, de a sárga-fekete csíkos csapat ismét aktív, és teljes mértékben visszatértek a gyökereikhez! Lemezük legfontosabb üzenete ismét a megszokott Biblia idézet (Isaiah 53:5): "Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg".