Devon Graves, az ex-Psychotic Waltz énekes 2002. óta egyre jobb lemezekkel lepi meg zenekarával a rajongóit. 2002-es, első lemezük még kissé félkészen érte meg a kiadást, de már látszott rajta, hogy lesz ebből még valami nagyon jó is. 2003-ban elindultak felfelé a Murder Of Crows-al, aztán 2004-ben January Tree-vel (Ary), (pJuan) mégfeljebb jutottak. Feljebb, vagy inkább beljebb a Psychotic Waltz megkezdett útján. Azt hiszem, hogy az underground prog metal és a PW rajongók elvárásainak egyre inkább megfeleltek a lemezeik, aminek most új tagja akadt...

Andy B. Franck énekes másik csapata a Brainstorm nagy népszerűségnek örvend itthon, de nem tudom, hogy a Symphorce-t mennyire bírják a magyar rockerek. A csapat ötödik lemezét készítette el, és úgy tűnik a Godspeed-del most megpróbálják ledobni a "német Nevermore" címkét magukról. Amíg a mesterek egyre komplexebb dalokkal állnak elő, addig a Symphorce megpróbál közérthetőbb, könnyebben befogadható szerkezeteket felépíteni.

Buckethead (rendes nevén Brian Carroll) Axl mellől és a GUNS N' ROSES-ból egyenesen egy másik zseni: Serj Tankian, a SOAD énekesének a karjaiba rohant. Serj kiadója és eklektikus zenei hozzáállása érvényesül kizárólag Buckethead lemezén. Van itt minden zenéből, ami jellemzi Serj hozzáállását. Punkos, hip-hoppos, őrület és kapkodás a stílusok között hegyekben, ahogy vendégek is rendesen jönnek-mennek, persze Serj is beszáll itt-ott...

Glam és blues hatásokkal átszőtt dallamos hard rock/metal női énekessel a '90-es évek elejéről. Sajnálom, hogy a Ransom felhagyott a muzsikálással a 'Soul Asylum' után.

A Mammuth egy Svéd Rapcore banda, akik 2000. augusztusában alakultak Jonkoping-ban. Zenéjük majdnem egy az egyben a RATM munkásságát idézi, ami kapcsolatot nem is tagadnak. Ugyan a RATM zenészei mára az Audioslave-ben kissé más muzsikát készítenek, de az agresszív énekkel és dinamikus riffekkel felszerelt amocionális rap muzsikának mégsincs vége, hiszen például ez a banda is nagyon érdekes muzsikával tudja a múfajt kedvelőket szórakoztatni!

20 éve jelent meg az első, mára stílus alapítónak mondható Helloween kiadvány. A kerek évszám utáni életüket nagyon bátran indítják: belefognak a 94-ben felvett fonál legnagyobb kihívásának: ugyanis a 87-88-as "Keeper of the Seven Keys" lemezeket folytatni nagyon bátor vállalkozás. Üzletileg is és zeneileg is. Üzletileg azért, mert ha nem sikerül megközelíteni a 250 000 eladott példányt, akkor temetni fogják őket, zeneileg pedig azért, mert manapság nem tűnik túl stabilnak a zenekar, és mert ezt a progresszívebb muzsikát nagyon nehéz érdekesen és hitelesen nyomni (koncerten pedig majdnem lehetetlen 15 perces dalokkal igazán operálni). Sikerülhet-e mégis nekik?

A Petra '93-ban végre nem úgy szólal meg, mint egy, a '80-as évekből itt ragadt dinoszaurusz; frissebb, élettelibb, egészségesebb a banda megszólalása, és végre Louie Weavert is hallhatjuk dobolni! A dallamos hard rock kedvelőit csak bátorítani tudom a lemez meghallgatására.

A WARRANT, a SLAUGHTER és a NELSON rakásszám adja el lemezeket Amerikában, de bárhogy dobol is a sajtó, Európában valahogy mennek a music TV barátságos pop metalosai. JIM STEVENS azon elmélkedik, vajon a kultúrális válaszfal nem nagyobb akadály-e még az Atlanti-óceánnál is?

A Warranthoz, a Slaughterhez, vagy a Nelsonhoz hasonlatos bandák a habcsók a rockzene hatalmas étlapján. Jó rájuk nézni, gondosan kikeverték őket hozzáértő szakemberek. Kemények, de belül üresek. Az összetétel egyszerűnek látszik, mégis, ha ügyetlen kéz akarja megvalósítani, a recept furcsamód nem működik. Még fontosabb, hogy sokan hánynak tőlük. De még több millióan szeretik őket.

E műfaj sikeres példányai szinte mindig amerikaiak. Ez nem földrajzi véletlenség. Ezek a zenészek olyan kultúrán nevelkedtek, mely azt tanítja, hogy a tömeges népszerűség és a szeretetreméltóság erény, azonkívül bárki sikeres lehet, ha elég keményen dolgozik érte. A negyvenötmillió amerikai otthon többségében fogható Music TV szerepét sem lehet eléggé túlbecsülni.

A Shai Hulud első nagylemezével, a ’Hearts Once Nourished With Hope And Compassion’-nel rendesen megreformálta a hardcore-t, egy másik floridai bandával, a Strongarmmal karöltve. A két zenekar – amelyek tagságában volt némi átfedés, és amelyek jó barátai voltak egymásnak – felborította a papírformát, és nem kevés változatosságot, dallamot, dinamikát csempészett egy addig jobbára csupán a hangerőről és folyamatos intenzitásról szóló műfajba. A két zenekar közül a Shai Hulud bírta tovább, és sok hányattatás és nehézség után, jó pár év szünetet hagyva készítette el második nagylemezét – ekkor már a székhelyet is New York-ba tették át.

Ary: "25 éve jelent meg a Back In Black és mára sokszoros platinalemezként bevonult a rock-történelembe. Az utánozhatatlan Bon Scott 1980. februári halála után ennek a lemeznek és Brian Johnson énekesnek köszönhető, hogy az együttes túlélte a tragédiát, és azóta is készülnek AC/DC albumok. Valószínűleg a rajongók hihetetlen szeretete nélkül nem sikerülhetett volna, de valahogy így kell vesztett állásból megnyerni egy csatát."

bcsaba: "Gyerekkorom élménye, hogy a paneldzsungel minden trafóházán ott volt a felirat: AC villám DC. Részemről az ACDC egy sablonos, a boogie adta szükös keretek közt állandóan önmagát ismételgetve zúzó, de néhánapján nagyot alkotó zenekar volt."

Gergely: "Az AC/DC is azon heavy bandák közé tartozik, amelynek nevét mindenki ismeri korra, nemre és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Például az a nagymama is, aki ’Acévillámdécé’ kazettát szeretett volna vásárolni unokájának.) Pedig nem is tudom, mondhatjuk-e Angus Young brigádjára, hogy jó időben volt jó helyen, hiszen a rock-klasszikusok nagy részétől eltérően nem angol székhelyű, de még csak nem is amerikai együttesről van szó. "

pJuan "Az AC/DC benne van nálam a "minden idők legjobb tíz" bandája között. Még a hetvenes évek elején ismertem meg, Bon Scott-al szerettem beléjük, így aztán azóta is Bon nekem az AC/DC énekese. Mielőtt kiválasztottam a Back in Black-et végig hallgattam a teljes életművet. Meg kell állapítanom, hogy a T.N.T., Dirty Deeds Done Dirt Cheap, Rocker, Bad Boy Boogie, Hell Ain't A Bad Place To Be, Whole Lotta Rosie, Let There Be Rock, Sin City, Riff Raff, és az egész Highway To Hell lemez még mindig ugyanazt a lábmunkát indítja el nálam. "

Sako: "Általánosba jártam, amikor feltűnt jelvényeken, trikókon, felvarrókon, vagy farmerdzsekikre, szimatszatyrokra, tornacipők talpára firkált furcsa négy betű, közötte villám, vagy perjel, mikor mi. Nem tudtam, mi az, de aztán Bon Scott halála, valamint a Let There Be Rock hazai bemutatása kapcsán a Világ Ifjúsága c. folyóiratban cikksorozat jelent meg a zenekarról, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kérésemre édesapám olaszországi útjáról hozott nekem egy műsoros kazettát, a Let There Be Rock volt, tulajdonképpen ez volt az első találkozásom az AC/DC-vel (bár előtte néhány számot már hallottam a rádióban)... "