Tisztázzuk: megszűnt blueszenekarról írni eleve kevés eséllyel kecsegtet a kortársak háláját illetően, főleg ha ezt a zenekart a népesség blues iránt eleve fogékony töredékének is csak elenyésző része ismerte fennállása idején is, megszűnése tájékán pedig a zenekar egyetlen híressé vált tagja egy kereskedelmi csatorna ismert tehetségkutató műsorában tűnik fel, igaz, ott nagyjából elsöprő jelleggel. - írta: Michelle az ellenállástól

A KENSO-t tekinthetjük Japán elsőszámú, illetve legrégebbi progresszív rock, jazz rock fúziós bandájának. 1980-ban, vagyis 25 éve adták ki első lemezüket, és ez a 2002-es produkció ezidáig az utolsó stúdió lemezük (ez után csak koncert lemezeket adtak ki). Élő hangzású, jammelős, progresszív muzsikájuk remek példája annak, hogy mennyire "helyfüggetlen" a nagyszerű zene...

2003-ban készült el ennek a project bandának az első lemeze, STEVE WALSH (Kansas, ex-Streets) énekesi közreműködésével. A csapat vezéregyénisége akkor is és most is a Genius rock operában és a Empty Tremor-ban megismert Daniele Liverani. Friss lemezén a csapatban Dennis Ward énekel (PINK CREAM 69), Dario Ciccioni (GENIUS) dobol és a tehetséges fiatal Olasz, Tommy Ermolli gitározik. A zene maradt dallamos rock, kellemes nyolcvanas évek hangulatában, olykor zseniális hangszeres tudással prezentálva...

Ezt is megértük!!! Igazából sose hittem volna, de mégis megtörtént: középiskolás éveim egyik meghatározó együttese, a Petra Budapestre látogatott!!! Ha valaki nem tudná, miről beszélek, nem egy hölgyről van szó, hanem a keresztény rockzene egyik kvázi 'feltalálójáról', egy '72-ben alakult, azóta számtalan sor- és egyéb lemezt kiadó bandáról. A Petra zenéjének színvonala alapján sokkal nagyobb elismerést érdemelt volna, ám a világi hírnév helyett Jézus Krisztus szolgálatát helyezte előtérbe - hozzáteszem, nem is eredménytelenül. Ezzel együtt azt mondom, aki eljött, világnézetre való tekintet nélkül egy remek hard rock koncertet láthatott-hallhatott, élhetett át.

Az eseménynek a Vasas budai, Folyondár utcai csarnoka adott otthont, akárcsak a koncertet szervező Budapest Gospel pár hónappal ezelőtti bulija, amikor a Delirious? érkezett kis hazánkba. A csarnok körül parkoló rengeteg autó arra engedett következtetni, hogy nem kell üresen tátongó soroktól tartani. Mint később láthattuk, a csarnok ugyan nem telt meg zsúfolásig, de voltak érdeklődők gazdagon. Szám szerint ugyan nem tudom megmondani, de több ezren, az biztos. (Ha Philip ott lett volna, úgy százezer fővel egész biztos számolhatott volna, ha másfélmillióval nem is.)

Abdullah Chhadeh & Nara (Szíria, Nagy-Britannia), Omar Bashir (Irak, Spanyolország, Magyarország) - Arab-flamenco est: - Senki földjén @ 2006. február 05. 19:30 - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem

Abdullah Chhadeh – qanun, ének, Bashir Abdul Al – nay, vokál, Mazin Abu Sayf – harmonika, vokál, Bernard O'Neill – nagybőgő, Iba Abu Khalaf – darbuka, vokál, Simon Webster – dob, Omar Bashir – lant, Manuel Delgado – gitár, Menchor – ének, Szalai Péter – tabla, Petz Bálint, Turó András – gitár

Abdullah Chhadeh 1999-ben települt Damaszkuszból Londonba, ahol mára a legismertebb qanun-játékossá vált. Lantját viszonylag későn, huszonegy éves korában cserélte a – citerák családjába tartozó, 81 húros – qanunra, de nem kellett több két esztendőnél, hogy mestere, Selim Serweh minden tudását átadhassa neki...

Gergely: Ha azt mondom: Vincent Damon Fournier, valószínűleg nem sokan kapják fel a fejüket, ám ha azt mondom: Alice Cooper, sok magyarázatot nem kell fűznöm a dologhoz. Az ember, aki gyakorlatilag feltalálta a shock-rockot, és akit egy Marilyn Manson álnevű imposztor pofátlanul nyúl.

Ary: A fiatalabb generáció jórészt ezzel a lemezzel ismerhette meg Alice Coopert, aki a ’60-as évek végén kezdte pályafutását Frank Zappa segítségével, és manapság olyan követői vannak a sokkolás terén, mint Marilyn Manson. Főleg koncertjei miatt vált hírhedté, ahol is a színpadi horror-show részeként villamos székbe ültette vagy éppen egy guillotine-nal lefejezte magát, és több liter művért locsolt szét estéről estére. Ma már persze babazsúrnak tűnhet, de akkoriban rendesen megbotránkoztatta a népeket és persze reklámnak sem volt utolsó. Az 1972-es School’s Out volt az első Alice Cooper album, amiből 1 millió fölött adtak el. A következő évben megjelent Million Dollar Babies pedig még nagyobb sikert aratva az USA-ban és Angliában is nr.1 lett. Aztán ahogy lenni szokott, a sikerek megfakultak és a sztárt elnyelte az alkoholizmus. 1989-ben a Trash jelentette a nagy comeback-et.

pJuan: Alice Cooper (hazai honlap: alicecooper.hu) "feltámadó" lemeze, rajta néhány slágerré vált darabbal. No, meg jó néhány segítségül érkező nagyágyúval... Nem csak a lemezre, hanem a turnéra - ami hazánkban is járt - is fantasztikus csapat jött össze. Érdekesség, de fontos Alice akkori megítélésében, hogy a lemez munkacíme "Low Class Reunion" volt. Alice a turnéra Steve Vai-t akarta leszerződtetni, de Steve akkoriban a Whitesnake tagja lett és így nem tudott neki segíteni. (91-ben, a Hey Stoopid Feed My Frankenstein dalában viszont igen.) Így, javaslatára Al Pitrelli került Alice gitárosi posztjára, Derek Sherinian billentyűs, Pete Friesen másodgitáros, Tommy 'T-Bone' Carradona basszer, elsőként Jonathon Mover, később Eric Singer dobos mellé. De, ne fussunk ennyire előre, hiszen nem kissebb vendégekről lesz szó, mint Steven Tyler, Jon Bon Jovi, Kip Winger, Joe Perry, Richie Sambora, Steve Lukather...

bcsaba: A rockhorror papa. Ez a pali már befutásakor is idős volt. Igazából cirkuszi mutatványnak érzem az egész produkciót. Bohóckodás volt a keménykedés, ez egy marketing imidzs. Zeneileg semmi különleges, keményebb rockzene, fogyasztható, nem rossz, csak semmi olyan, ami megváltotta volna a világot.

Sako: Atyaég, mi ez a kommersz sz.r? – hördültem fel, mikor annak idején Cselőék elsőként mutatták be Alice Cooper akkor új lemezét. Bizony, Frank Zappa és Salvador Dali után az amerikai slágercéh vezéralakja (legalábbis ami a rockzenét illeti) vette pártfogásába hősünket, amelynek az eredménye egy tucat amerikai slágerrock lemez – lehetett volna, ha nem menti meg Alice Cooper egyénisége, és szőrös hangja. De akkor is meglepő volt egy ilyen kommersz lemez attól az embertől, akit a hetvenes évek végén – nyolcvanas évek elején az underground új hullám képviselői is elfogadtak. A lemezen igen sok az „újrahasznosítás”, különösen Bon Jovi - Slippery When Wet c. albumával mutat sok hasonlóságot – csak éppen jobb.

A csaknem kimondhatatlan nevű The Spirit That Guides Us teljesen egyedi hangzással rendelkezik a túlzsúfolt screamo mezőnyben is, ráadásul még akkor kezdte tevékenységét, amikor a műfaj még gyerekcipőben járt. A TSTGU minden elismerést megérdemel, mivel mert és tudott újszerűt, egyedit felmutatni egyre üresebbnek és felszínesebbnek tűnő világunkban.

A Görög Wastefall második albuma egy 21 ember halálát okozó szörnyű szerencsétlenségnek a zenei feldolgozása. Mély, tele érzelemmel, dühös erővel, ahol az érzelmek fájdalmas és dallamos köntöst kapnak. Zeneileg egyértelműen a Pain Of Salvation, érzelmeiben az ENCHANT áll közel a banda dalaihoz... Az bizonyos, hogy tehetségesek!