Minőség! Talán leginkább ez jut minden progresszív rock hívőnek az eszébe a Spock's Beard nevének említésekor. Megalakulásuk óta (Los Angeles, 1992), mindig nagyszerűek voltak a produkcióik, és ez a minőség akkor sem változott nagyot, amikor 2002-ben a zenekar "agya" Neal Morse távozott. Mi is folyamatosan foglalkozunk velük, utoljára a 2005-ben megjelent studio lemez, vagy a szintén 2005-ben megjelent koncert lemez volt, illetve nem is olyan régen olvashattatok egy RetroSpocktive interjút is. 2006-ban a csapat friss lemezének a címén nem sokat gondolkodott, a zene viszont még mindig minőségi...

2002. óta a dobos-énekes-(stb) Nick D'Virgilio a vezető egyénisége a csapatnak. Zenéjük is némileg hozzá alakult, de még mindig veretes prog rockról van szó, csak sok helyen szövi át Nick dallamosabb rock, illetve az egyszerűbb zenék iránti szerelme. Ugyan a csapat soha sem volt zeneileg kísérletezőnek mondható, de a régi, jó-öreg, bevált prog formulákat 2002. óta, néhány dalban modernizáltabbra is cserélik... Ezen is jól hallhatóak ezek a változásra utaló nyomok...

A nyitó On A Perfect Day bármely Spock's Beard lemez nyitó dala lehetne, a maga jellegzetes, néhol romantikusan poros, sokszor prog-felhőkben és hegedűkben úszó zenéjével. A Skeletons At The Feast begyorsulásai és prog metalos gitárjai is remekül sikerültek, de a folytatás nem viszi tovább ezt a világot. Az Is This Love egyszerűbb és slágeresebb, mint kellene neki lenni. Bár elsőre megfogja az embert, de ez a hard rockos, dallamos világ szerintem jobban megy a Deep Purple-nek. Innen az út az AOR jellegű témákhoz vezet, a belassult All That's Left romantikusabb és elvontabb darab egyszerre. A lemez mélypontja szerintem a With Your Kiss, ami belassult AOR jellegű sláger akar lenni. Nekem kissé unalmasnak tűnik. Blues-ba hajlóan nehézkes a Sometimes They Stay, Sometimes They Go, amit ismét egy lassú dal, a The Slow Crash Landing Man követ. Elég nehéz élvezni ezeket a dalokat. Hard rockos, hammondos slágerkedés a Wherever You Stand , de legalább van benne lendület. Nem úgy, mint a zongorás-énekes Hereafter-ben...

A négy tételre bontott As Far As The Mind Can See kifejezetten érdekes, sokszínű dal. A nyitó part 1 - Dreaming In The Age Of Answers Styx-szerűen egyszerűbb alapokra és remek énektémákra épít, de a part 2 - Here's A Man jazzes, latinos-jammes világa kifejezetten nagyszerű! Mondhatni zseniális! Csak ugye a fő kérdés: mit keres itt, és a többi dal miért nem ennyire kötött. A part 3 - They Know We Know egyszerűbb AOR sláger, a jobbik féléből, amit nagyon kevesen szoktak tudni! Végül a lendületesebb part 4 - Stream Of Unconsciousness zárja az As Far As The Mind Can See-t, hosszabb, felszabadultabb szólókkal.

A ráadás a zongorás-énekes Rearranged, gépdobbal és gyengébb, lassulásos bevezetővel, progresszívebb, felpörgősebb végkifejlettel...

Én sokkal jobbat vártam. Valahogy túl sokat akarnak, és nem megy nekik. Vagy nem kellene kiugró slágerre törekedni, vagy nem kellene progresszívnek maradniuk, a hard rockos elemeket nem kellene erőltetni... Valahogy nem elég kreatív ez a lemez. Valahogy hiányzik belőle az egységesség...

10 / 8