Passzio.hu - ''Már megint itt van a reggeli'' - Beszélgetés Wahorn Andrással

"A Bizottság zenekar, amikor még a Bumeráng-Bumeráng Buddha-Bigband, Wahorn András és népizenekara nevet viselte, ugyanolyan elôadásokat csinált kiállításmegnyitókon, mint ma, csak akkor ez még alig néhány embert érdekelt. A punk, majd a new wave megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a Bizottság zenekar érdekes legyen. Mûvészeti programunk változatlan. Olyan zenét játszunk, amilyent tudunk. Egyfajta népzene ez, amely nem a hangszeres technikai vagy énekes tudáson alapszik, hanem az adott helyzetre a rendelkezésre álló eszközökkel reagál. Ez a Bizottság."

Wahorn András hitvallását azért közöljük, mert úgy látszik, a bôrdzsekisek, a viszolyogva visszautasított punkok zenekara révbe ér. Nagylemezük anyagát felvették. Tagjai, a Vajda Lajos Stúdió képzômûvészei hivatásos mûvészként egyre- másra kapnak helyet országos és nemzetközi jelentôségû tárlatokon. Wahorn Andrással, a zenekar 29 éves vezetôjével, az autodidaktából jóhírû mûvésszé vált grafikussal arról beszélgettünk: hogyan érzi magát ma, változott-e helyzete, mit jelent számára a nagylemez.

Forrás: Mozgó Világ, 1983 július, 68-73. o.

-- Lemez lesz, és úgy látszik, azt csinálhatjuk ezen a lemezen, amit mi szeretnénk. A lemezgyár -- legalábbis eddig -- semmiféle korlátok közé nem szorított minket. Egyébként ez a fejlemény nem változtatja meg életünket. Fellépéseink engedélyezésénél ugyanúgy falakba ütközünk, mint korábban.

-- Sokfelé játszotok, mind gyakrabban esik szó rólatok az ifjúsági sajtóban. Mi a baj?

-- Tíz évvel ezelôtt alakult meg a Vajda Lajos Stúdió Szentendrén. A zenekar tagjai az amatôr képzômûvészeti kört országos hírûvé emelték, többségük ma elismert mûvész. Szentendrén például az utóbbi idôben nem játszhatunk. A Stúdió kiállításainak megrendezése és fôleg a katalógusok kiadása elé is számtalan akadály tornyosul. A helyi mûvelôdési apparátus olyan dolgokat kifogásol, amikrôl nem tud, vagy amiket nem látott, csak elképzelt. Nem tud azokkal a jelenségekkel kibékülni, amelyek nem követik a hétköznapi sablonokat. A szokatlan elgondolkoztató, zavaró, s ami nincs, abból nem lehet baj. Az elsô félreértés például -- egyfajta automatizmus miatt -- a nevünkbôl fakad. Pedig mi csupán olyan "bizottság" vagyunk, amely saját zenéjét zsürizi, értékeli. Amikor ezt az elnevezést választottuk, nem gondoltunk sem a lakáselosztó, sem az ÁB-bizottságra, hogy másról ne is beszéljünk. Amit pedig csinálunk, ma már nem annyira szokatlan, mint tíz évvel ezelôtt. A Bizottság nem new wave. Olyan harminc-harmincöt éves emberekbôl áll, akik a Beatlesen és a Rolling Stoneson nôttek fel. A new wave, de elsôsorban a punk visszaadta a rock népzenei jellegét. A hatvanas évektôl az egyszerû sémákra épülô rockzene feldúsult rafinált technikákkal, bonyolult képletekkel, és elvesztette primer közlési funkcióját. A közvetlen kifejezésre való igény azonban megmaradt, és ezt elégítette ki a punk azzal, hogy elvetette a rock túlfinomult elemeit. Ez a folyamat a magyar közönséget is fogékonnyá tette arra, amire korábban nem volt fogékony. A régi Bizottságot szeretik az újban, vagy fordítva, hisz tíz éve azonos szellemben dolgozunk.

-- A közönséget szemlátomást megnyertétek; felléptek egyetemi klubokban, fesztiválokon. Akkor hát...?

-- Mûködésünk elé most is jócskán gördülnek akadályok. Ezek az akadályok pedig képzelt eseményekbôl táplálkoznak. Megkérdeztem például a szentendrei kultúrház akkori vezetôjét, miért nem játszhatunk nála. Azt válaszolta, ô maga nem kifogásolja a mûsorunkat, de mégsem vállalhatja a felelôsséget. Azt hallotta ugyanis, hogy budapesti koncertjeinkre csak az léphet be, aki elôzôleg megiszik egy üveg bort. Hogy kitôl hallotta, azt ô nem mondhatja meg. Az eset egyébként tipikus. Volt egy fellépésünk az Ikarus mûvelôdési házában. A szervezô ott azt mondta nekem, hogy ô ellenezte a koncert engedélyezését, mert nagyon sok rosszat hallott rólunk. Például azt, hogy a Bizottság államellenes zenekar. Kértem, ragadja meg a jó alkalmat, hogy személyes tapasztalatok alapján alkothasson véleményt rólunk. Hallgasson meg minket! Az elôadás után megkerestem az irodájában, és megkérdeztem, hogy tetszett. Azt mondta, ô nem hallott semmit.

-- Nem gondolod, hogy a szövegeitekkel lehet valami baj?

-- A szöveggel nem lehet baj, strófáink nem sérthetnek senkit. Többnyire költôi szövegek, sok asszociatív elemmel. Egyébként olyan szánalmas erôsítôink vannak, hogy Laca énekét vagy az én kis monológjaimat csak nehezen lehet érteni... Inkább a körülöttünk kialakult misztifikációról van szó.

-- Miféle misztifikációról?

-- A rock a fiatalok nagy tömegeit tudja megmozgatni a maga harsány módján. Hangosan, ordítva, szakadtan. Ha a Nemzetiben Hamlet egy hatalmas karddal ledöfi Poloniust, vagy ha Otelló megfojtja Desdemonát, a közönség tapsol. Ha egy rockzenész azt játssza, énekli, szuggerálja, hogy fél, hogy agresszív dolgok veszik körül, amelyek agresszívvá teszik ôt is, vagy azt, hogy nem kell neki semmi, még a semmi sem, s fôleg nem tôled, akkor a rockzenész: ifjúságellenes. Pedig a rocknak ugyanaz a funkciója, mint a színháznak. A koncerteken a fiatalok a színházat élik meg. A gyerekek együtt mozognak a zenekarral, abszolúte átélik az elôadást, valahogy úgy, ahogyan annak idején a görög poliszok polgárai.

-- A rockzenekarok elvetik a konvenciókat. A fiatalokra gyakorolt kétségtelenül nagy hatásukkal nem azt sugallják-e, hogy minden konvenciót sutba kell dobni? Mert a színháznak - - bármilyen színvonalú is ma nálunk -- van egy bizonyos ceremóniája. S ha a konvenció elutasításából a színháznak mint a befogadás egy módjának elutasítása fakad, akkor az veszteség.

-- Nem biztos, hogy ez így veszteség. A befogadásnak erre a módjára a közönségszervezett fiatal, úgy látszik, még nem alkalmas. Nekem az irodalmat az iskolában úgy tanították -- és tudtommal ez gyökeresen ma sem változott --, hogy a régmúlt idôk írói, költôi a régmúlt korok problémáira adtak mûvészi választ. Ez persze így igaz is. De ha a Bánk bánt tanították, akkor nem a dráma máig ható mondanivalóját, a nekem szólót emelték ki. Ezért engem akkor nem érdekelt a Bánk bán, de még Ady, sôt József Attila sem. Csak késôbb kezdett érdekelni. Ha ma érdekes gondolatokat boncolgatnánk az irodalomórán, a fiatalok szívesen ülnének be a színházba is, és odafigyelnének az elôadásra. Nem viselkednének úgy, mint néhány hónapja a Nemzetiben: ittak, röhögtek, kiabáltak... A rockzenétôl a fiatal kap egyfajta reagálást napi problémáira. De a Bizottság nemcsak reagál. Rockzenei köntösben, rockszerû hangszerelésben a szürrealista verset, amellyel a gyerekek másképp nem tudnának mit kezdeni, tôlünk elfogadják. Pedig a szöveget a hangosítás fogyatékosságai miatt nem is értik, de szavanként összekérdezgetik, mert az Bizottság szöveg, amit nekik okvetlenül ismerniük kell. Ez bizony a pedagógusnak, a népmûvelônek szokatlan. Elgondolkozni rajta pedig kellemetlen.

-- Megéltek a Bizottságból?

-- Minden koncertre ráfizetünk. Ehhez nem árt tudni, hogy a Bizottság megalakulása óta telt ház elôtt játszik. Óriási pénzekbe kerül a felszerelés. Csak a személyi hangszerek -- gitár, szaxofon, dob stb. -- tíz- és ötvenezrekbe kerülnek.

-- Képeladásokból fedezitek a koncertek költségeit?

-- Nem. Mindenki saját magát és a zenekart tartja el. A dobosunk mosogat, a gitárosunk nadrágot varr, én alkalmazott grafikából élek. De hát mi nem olyan képeket csinálunk, amelyekre mindenki mint a lakása díszére gondol.

-- Akkor miért tartotok ki a Bizottság mellett?

-- Azért, mert ez az életünk. Valójában mûvészek vagyunk, és az a feladatunk, hogy mûvészetet csináljunk. Én tudom, hogy ez mûvészet. Az nem is olyan nagy baj, hogy a képekbôl nem lehet megélni. A képeimet akkor is csinálhatom, ha nincs pénzem. A zene, az más. Holnap délután valahogyan szereznem kell egy negyvenezer forintos erôsítôt, hogy a szombati koncertet meg tudjam csinálni. A zene ilyen szempontból hasonlít egy kicsit a filmhez. Sok ember, sok pénz kell hozzá, s ezek megszerzése és megszervezése közben az invenció vagy elvész, vagy átalakul. Ezért van az, hogy sok filmrendezô azt mondja, hogy ô nem is mûvész, hanem valami más. Új kategória. Aki a mikrofon mögött áll, gyakran nem is tudja, mit hoz létre. Hangja a mikrofonból negyvenméteres kábeleken keresztül a keverôbe jut, ahol a technikus beavatkozik a technikai okokból már eleve megnyirbált szándékba, majd a hang különbözô rendszereken keresztül az erôsítôkbe kerül, amelyek megadják a folyamatnak a kegyelemdöfést. Mire onnan kijön a hangom, egész más lesz. Minél kevesebb pénzem van a felszerelésre, annál kevésbé vagyok ura annak, amit csinálok... Egy rockzenész alkotási folyamata nem hasonlítható egy képzômûvészéhez. Ha van víz és száraz kenyér, egy szelet papír és egy darabka szén, a képzômûvész már alkotóképes. A rockzenész csak akkor az, ha van legalább százezer forintja. Ezt a minimumot pedig elô kell teremteni, és az koncertekbôl nem lehetséges. De visszatérek az akadályokra. Nekem az a bajom, hogy gyanakvóan viselkednek velem szemben. Lassan beleivódik a vérembe, hogy amit én csinálok, abban biztosan van valami rossz. Azért viselkednek velem így, mert én magam akarom meghatározni, mi nekem a mûvészet. Pontosabban: csak addig mûvészet, amíg belôlem fakad. Ez így biztosan nem rossz. De hát legutóbb is, képeim engedélyezése kapcsán hallottam ugyancsak egy tipikus megfogalmazást: azért alkotunk absztrakt, azaz érthetetlen képeket -- mondták --, mert így akarjuk a mögötte felsorakoztatott rosszat elrejteni. Ez esetben a gondolati logikátlanság is tipikus; a mûvész ugyanis megmutatni akarja magát, nem elrejteni, s az érthetetlenség mint cél különben sem vezet ahhoz, hogy megmutatva magam megismerjenek. A képzômûvészetben egyébként nem is annyira a kiállított képekkel, mint inkább az azokkal kapcsolatos publikációkkal vannak nehézségeink. Ha a katalógusban szokatlan költôi szövegeket is szerettünk volna közölni, amelyek mûvészetünkbôl eredôen értelmezték volna képeinket (megértésre való fokozott törekvés), a felelôsséget (nem) vállalók nem engedélyezték a katalógust, néha a kiállítást sem. Nem volt világos számukra, hogy ezek a szövegek mit is akarnak kifejezni. Pedig a közönség jó részének ez már nem probléma.

Kérdezett: Szentgyörgyi Tibor