×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Sons Of Apollo - Psychotic Symphony (2017) 

Megjelent: október 16. hétfő 00:05
Szerző: pjuan
    Lemezismertetők 

Mivel - tőlünk teljesen szokatlanul - egy-két hírrel is felvezettük Portnoy és Sherinian új szupergroupját, amiben Jeff Scott Soto énekel, Bumblefoot gitározik és Billy Sheehan basszusgitározik, nem rójuk le még egyszer feleslegesen ugyanazokat a köröket... Inkább leközlünk a Psychotic Symphony albumról egy olyan kritika, ami - szintén szokatlanul - két szerkesztő egymástól függetlenül megírt véleményét tartalmazza!



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!




Pál Szabolcs: Szó se róla, Mike Portnoy elég kacskaringós utat jár, mióta ott hagyta az Álomszínházat, azt azonban nem tudom elvitatni, hogy többnyire igen érdekes és jó lemezekhez adta a nevét. Szubjektív módon ugyan lehet nyavalyogni, de úgy gondolom, hogy nincs értelme, mivel az Avenged Sevenfold-tól kezdve, az Adrenaline Mob-on és a Flying Colors-on át, a Winery Dogs és Transatlantic neveivel bezárólag olyan produkciókban működött közre, amelyek stílusukban felső ligásak. Az utóbbi idők hard rockosabb "elhajlása" után, most újra progresszív terepre merészkedik, korábbi társai közül Billy Sheehan bőgős tart vele ide is, leigazolva ex-Dream-es billentyűs kollégáját, Derek Sherinian-t, a szélesebb közönség számára a Guns soraiból ismert Ron "Bumblefoot" Thal gitárost, valamint a jelenkor számomra egyik legkiválóbb énekesét, Jeff Scott Soto-t.

Nagy nevek, nagy elvárás. Kimondatlanul is, hiszen a fentebb sorolt úriemberek azért letettek már egyet s mást az asztalra. Persze ettől még automatikusan nem lesz csillagos ötös a végeredmény, nagy kérdés volt, hogy fellobban-e köztük az Isteni szikra, amely egy örök törvényű, a műfajnak hosszú időre irányt mutató korongot fog eredményezni? In medias res, szerintem ezt a lemezt nem sikerült most megírniuk. Félreértés ne essék, egyáltalán nem rossz, sőt, igazán jó ez a kilenc számos anyag, amely az előzetes ígéreteket nem cáfolva egyszerre ötvözi a Dream Theater-es technikázást a klasszikus hard rockkal, sajátosan rétegzett muzsikát alkotva.

Nagyon úgy tűnik, hogy nem vélt, vagy valós ellenfelet kergetve rakták össze a dalokat, hanem valóban örömzenélés folyt, a komplexitás pedig azon a határon belül marad, ami még a hozzám hasonlóan nem elvakult proggerek számára is élvezhető. Különös tekintettel a Portnoy - Sheehan - Sherinian trió játékára, valami félelmetes összhang van köztük, lényegében ők adják az egész savát-borsát, mert hát Bumblefoot... nos, eddig se tartottam őt sokra, de ilyen kvalitások mellett még jellegtelenebbnek tűnik. Nem úgy, mint Soto mester, akinek orgánuma ezer közül is azonnal felismerhető, és bár a többség Malmsteen-hez kapcsolja, számomra Axel Rudi Pell - Between the Walls című lemezének főhőse marad, ami örök tízpontos kedvenc.

Oké, Portnoy a főnök - nem is okoz csalódást, aki hiányolta az utóbbi időben a fifikás, komplex játékát, most valószínűleg elégedetten dörzsöli a kezét -, de ha egy dolgot kellene kiemelnem, mégis Sherinian játéka lenne, annyira meghatározó, hogy csak a süket nem veszi észre. Karakteres ízt ad a nótáknak, akár nagyívű szimfonikus módon, ha kell, visszanyúlva a hetvenes évek tradícióihoz "párbajozva" a gitárral, vagy akár furcsa űr-hangokkal tréfálva a hallgató elméjét a nem éppen konvencionális ritmusképletek közepette. Ördögi ez a csávó, na.

Akár egyenként is végig lehetne venni a nótákat - nyakam rá, hogy kollégám meg is teszi -, a hullámzó érzelmek és a csapongó melódiák közepette én csak a Soto-brillírozós Labyrinth, és a pszichedelikus víziók mocsarába merülő, egyszersmind kiszámíthatatlanul örvénylő Opus Maximus párost említeném meg külön, na ezeknél aztán agyeldobás a totál különböző jelleg ellenére is! A pozitívumok ellenére sem tudok azonban elsiklani a halovány gitártémák felett, tényleg marhára szemet, pontosabban fület szúr a különbség a többi hangszerhez képest, illetve az, hogy több helyen a dinamikai váltások valahogy nem tűnnek egészen kompaktnak a dal egysége szempontjából.

Mondhatnám, hogy csalódott vagyok, mert többet vártam, de nem lenne igaz, mert semmiféle elvárásom sem volt. Ha a kedves érdeklődő nem az évtized lemezére számít, akkor valószínűleg nem fog csalódni, mert ez egy valóban remek anyag, professzionális körítésben, Portnoy - Sherinian - Soto hívőknek pedig egyszerűen kihagyhatatlan darab.

8/10


pjuan: Belecsapok a közepébe: igen, megcsinálták, minimum hét éve nem volt ilyen érdekes prog-metál lemez a piacon! Pont! Petrucciéknak nagyon komolyan össze kell szedniük magukat, hogy a teljesen öncélú Astonishing után, újra eljussanak arra a kreativitási és bátorsági szintre, ahonnét indítja a karrierjét a Sons Of Apollo! Ez a Psychotic Symphony egy kvázi majdnem tökéletes Dream Theater album lenne, csak persze ez egy teljesen más csapat! De pontosan rámutat azokra a gyengeségekre, amik miatt sokunk kedvence minimum hét éve ugyanazt a műsort írja meg újra és újra, csak egyre önmagába forduló sémákkal.

A nálunk is bizonyító PSMS alkalmi projekt hatalmas elégtétel lehetett Derek Sheriniannak, aki hiába gyártotta az egészen zseniális Planet X jazz-metál fúziós lemezeket, meg all-sztár falkában a szóló lemezeit, a Dream Theater rajongók többsége simán elintézte egy lemondó legyintéssel:

By the way, a Falling into Infinity tényleg nem volt elég metál - főleg nem a kimagasló Awake után nem -, de ez nem csak a billentyűs miatt történt így, hanem valójában a többiek akartak "nagyságrendet" és stílust váltani! A PSMS viszont tökéletesen megmutatta - pl. az Apocalypse 1470 B.C.-ben -, hogy a billentyűs bizony a szakma egyik kiemelkedő ínnovatora, akit nem lehet csak úgy leírni, ráadásul - a kaméleonszerű alkalmazkodó képessége mellett - saját sounddal is rendelkezik, ami egyáltalán nem stílusidegen a jazz-metálos komplex-fúziós világban sem... Aki Zakk Wylde-t és Allan Holdsworth-t egy dalba - konkrétan a Day of the Dead-be - tudja csábítani, és a hangszerelésben még neki is jut hely a főszereplők között, azzal bizony nagyobb tisztelettel kellene bánnia mindenkinek!

Időközben a Winery Dogs-ban Portnoy és Billy Sheehan tovább fényezte egymás képességeit, kvázi tökéletes ritmus-szekciót alkotva, de Kotzen felesleges "sláger-orientáltsága" miatt a hard rock trióban nem maradt több fantázia. Sherinian teljesen mellékszereplője lett a visszatérő Black Country Communion szupergroupnak, akiknek alaposan be is "olvas" ezen a lemezen, konkrétan a Figaro's Whore című Hammond-intrót és a Divine Addiction című tökéletes Deep Purple-epigont - konkrétabban egy egészen varázslatos Perfect Strangers hasonmást - szerintem oda szánta... és innen szól be a "nagyoknak", hogy "lám-lám ilyen elhivatott DP-slágerek kellenének, hogy működjön is a dolog, ne csak a média pumpáját tapossák!"

Én azok közé a marhák közé tartozom, akik megküzdöttek Bumblefoot összes szóló marháskodásával, mert - az átható Zappa-rajongáson túl - a többségét nem lehet másnak nevezni, ahogy a Guns N' Roses-ban végzett "tevékenysége" is kimerült a profi "utánzásban" és a marhulásban, remélem a Sons Of Apollo koncerteken majd nem megint a Rózsaszín Párduc-témát fogja szólózni, mert az már amott is nagyon-nagyon idegesítő volt... Aztán megalapította a grunge-szerű Art of Anarchy-t, amiben előbb Scott Weiland, majd Scott Stapp társaként nem vállalt egyetlen hangnyi kihívást sem... Nagyon ideje volt már megkomolyodnia, ami úgy tűnik, itt megtörtént! Portnoy nyilván a Metal Allegiance örömzenélős tribute-bulijain - például - kedvelte meg a gitáros játékát, mert máshol nem nagyon tudta...

Mindez együtt sem jelenti azt, hogy majd dalokat is tudnak közösen írni, főleg nem azt, hogy Dream Theater-szerű progresszív-komplex dolgokat! Ahogy az is nagyon bátor húzás volt, hogy a S.O.T.O-val önmagát elásó - amúgy többnyire mellékszereplő - Jeff Scott Soto lett az énekesük, bár úgy általában a rockosan drámai - kontra - érzelgős rekesztés mindig izgalmas plusz színeket hoz ebbe a kötelezően áriázó prog-metál zenei közegbe!

A passzió alapítójaként már több, mint 15 éve írok kritikákat. Minden napra jut legalább egy írásom, néha több, szám szerint ez a 6201. lemezem, "megszámoltattam" az adatbázissal. Rendszerszervezőként átgondolt módszerem van minderre, nem csak úgy tessék-lássék módon dolgozom, röviden: minden hét végén a beérkező - általában több száz - megkeresés és promo közül kiválasztok hét olyan produkciót, ami érdekel, majd ezekkel egy hetet ismerkedem, hallgatom és ízlelgetem a kiválasztottakat, oda-vissza pörög a fülesemben, jövés-menés közben, mindenhol ezek szólnak, miközben felkészülés gyanánt kitöltök róluk egy-egy információs lapot, jegyzetelem az ötleteimet, dalcímekkel-előadókkal, stb. Így készülök fel a hétvégi "nagy" cikkírásra, amikor aztán mind a hétről írok, egymás után... és jöhet is a következő "hetes" kör!

Sajnos jó ideje már a hét közepére ráunok a kiválasztott hét lemezre, pár hallgatás után "klasszikusokhoz" is visszanyúlok, amikből aztán idővel "cikksorozat" születik, most kettő ilyen fut a "végekből" - Yes és Motörhead - választva. Régen - azt hiszem az Astonishing, vagy a Neal Morse-féle Similitude of a Dream kapcsán - fordult utoljára elő olyan, hogy minden mást - de még a Elismeretlen - Illegálisan Titkosított című ufós-doksifilmet is - félredobok, hogy kizárólag egyetlen kiadványra koncentrálhassak, egy teljes héten keresztül. Azt meg meg sem tudom mondani, hogy mikor fordult elő az a csoda is, hogy egy héttel később is marad mit felfedeznem, és még érdekelne továbbra is az adott zene! Hát, örömmel jelenthetem: ez egy ilyen album! Egy hete forog, ismerem a dalait és a váltásait, velük éneklem a refréneket, és még a szövegeken is sokat gondolkodtam... Egy hét ismerkedés után is képes vagyok elveszni a szólók részleteiben, a manapság oly' fontosnak ítélt apróságokat még mindig ízlelgetem, mert végre akadnak bőven felfedezendők ezen az albumon...

Ez a lemez egyértelműen Derek Sherinian lemeze, aki így, vagy úgy, de az ég világon mindenkivel dolgozott a Dream Theater-óta eltelt időszakban! Egyszerűen kihallani a keze nyomát - vagy instrukcióit - minden pillanatában, még a gitárszólók alatt is ki lehet érezni olyan mondatokat, hogy "ide egy Holdsworth-os szóló illene, mint amilyen volt nálam az XY című dalban, vagy "ide egy Ritchie Blackmore riff illene", vagy csak egyszerűen ő maga beletol egy szimfonikus, űr-rockos, jazzes, esetleg népzenei fordulatot, vagy Who-s, Asia-s, Deep Purple-s, Van Halen-es - izgalmasabb esetben - Dream Theater-es témát és/vagy hangszínt, és ezekre reagálnak a többiek, a belátásuk és képességeik szerint, persze szerencsére szinte tökéletesen véve a feldobott labdát.

A Jon Lord-éra emlékeztető Hammond-témák dicséretesen régimódiak a kezében, de a durván gitárra emlékeztető szólóiban és a közös nagy elszállásokban már egyértelműen a Planet X hipnotikus Sabbath-mélységekbe merülő jazz-metál-fúziós szellemiségét lehet kiérezni, aminek a kidolgozását még a Dream Theaterben kezdte meg, de azóta alaposan átgondolta és finomította ezt a megszólalást, és mára teljesen egyedi dolgokat tud megvalósítani!

Nehéz lenne fogást találni a nyitó God of The Sun-on, aminek a folkos-világzenei hatásai remekül sikerültek. A Lines In The Sand-re emlékeztető - csak talán még annál is karakteresebb - felvezető után érkeznek meg a többiek az össznépi táncra, kellően nagyvonalúan és egyre harciasabban, amiből a mítoszt mesélő ének beszállása húzza csak ki őket a dallamokhoz illő szimfonikusabb aláfestésekre váltva mögötte... Ez a világ Malmsteen-óta nagyon megy Soto-nak, ráadásul Sherinian is dolgozott a gitárhőssel, így ebben a közegben nagyon egymásra is találtak, mindez később is sokszor előkerül a műsorban! A dal 11 percébe belefér a nagyvonalú - balladai - lassítás, a nagy ívű - és intelligensen felreppenő - billentyű- és gitár-szóló, meg egy brutális és dinamikus durvulással bíró fordulat, aminek a vadságával és bátor váltásaival megidézik - és simán felül is múlják - a mai Dream Theater-t... Aztán mindezt visszakötik az epikus - és a refrénre Malmsteen-t is elénk idéző - áriához... A hangszerelési részletek káprázatosan kidolgozottak!

Az előzetesnek adott Coming Home és Signs of The Time páros már ismert lehet mindenkinek, nekem az egyszerűségükkel - és a nagyon hasonló szerkezetükkel - csalódást okoztak, mert sokkal bonyolultabbat vártam, de ha már idáig jutottak, elvártam volna minimum egy-egy megjegyezhető refréndallamot, amiket nem találtam. Persze a hangszeres minőség miatt gyorsan megszoktam a Coming Home KornTera-san merülő gitárját és stílusos billentyűjét, és a Who-san lassító középrész is király, de közben kapunk egy Van Halen-közeli örömódát is... Szóval elmegy nindez, ahogy a Signs of The Time is, ami finoman a You Not Me 2.0 lehetne felmelegítve, csak vadabban, mert a divatos groove-riffekkel alaposan eljárják nekünk a misztikus törzsi táncukat... Mindenesetre nem ezek miatt a divatosabb hangvételű modern rockos "slágerek" miatt kedveltem meg ezt a lemezt, bár a jazzes szólók játékossága azért elvarázsolt!

A kilenc perc fölötti Labyrinth visszatér az archaikusabb világba, itt Soto drámája a főszereplő, amire az izgatottan vibráló - illetve elmerülő - gitár és billentyű-hátterek is alaposan rásegítenek. Aztán Sherinian - nagyon-nagyon eltalált - Asia-szerű hangszínekkel átvezet minket a súlyos hipnózis világába, ahol a pszichedelikus és nagyvonalú éneket meg-megszakítva küzdenek a hangszerek a monumentális dinamikai erőszakkal... Izgalmas ritmusképletek és a váratlan fordulatok remekül eljátszadoznak az elménkkel, mintha csak egy Planet X lemezt hallgatva néznénk egy fantasy-filmet... Itt mindenki - még Sheehan is - egymást váltogatva villanthat, Sherinian előkapja a romantikus Hammondot is, és Bumblefoot is elmerülhet közben a szimfonikus rock-metál sémáinak világában... Egyszerűen remek ez a dal, szellemesen van felépítve és röpködnek a bravúros betétek is!

A lemez gyenge láncszeme szerintem az Alive című power-ballada, amit Soto a szomorkás nyugalmával nem tud drámával kitölteni. Zeneileg viszont profi felépítményt kapunk, hullámoznak az érzelmek, az agresszív Sherinian-ra tökéletesen válaszol Bumblefoot részletgazdag és elmélyült szólója! Azért kár, hogy Soto csak ennyire képes! Viszont a rohanós Lost In Oblivion-ban mindent helyre tesznek Bumblefoot heavys irányításával, amire a vészjósló billentyűk - meg a Hammond-orgona szőnyegei - kifejezetten zseniálisan illeszkednek. Aztán jön a Figaro's Whore című monumentális Hammond-szóló-felvezető, amiben Jon Lord szellemisége születik újra, de az ezt követő Divine Addiction is zseniálisan idézi meg azt a fajta archaikus Deep Purple gitár-orgona összhangzást, ami a Perfect Strangers-ben vált időtlen klasszikussá... és a végét is persze lekeverték, ahogy az a klasszikus slágerben is történt... Remélem élőben majd megengedik maguknak a témákkal való hosszabb improvizálást, mert ennek a hard rock stílusnak az lenne az esszenciája!

A lemezt az instrumentális Opus Maximus zárja, aminek a címe nem véletlen... Ez a tíz perc feletti tétel egy őrült össznépi hangszeres orgia, merülés és csapongás a Planet X-nél is jól bevált bravúros kiszámíthatatlanság hipnózisában, tele észvesztő virtuozitással és bátor váltással, építkezéssel és bontással, amik közé bárkinek a elvont agymenése belefér, legyen az metálos súlyzózás, pszichedelikus spirálba olvadás, vagy jazzes merülés! Egymásnak dobálják a témákat, kivárva és megengedve a másiknak a kiteljesedést, ezért is tart ilyen hosszan ez a progresszív metál szörnyeteg, tengernyi témával és szólóval... és végül persze mindezt közösen le is vezetik nekünk egy Pink Floyd-szellemképes romantikával... Erre a bátorságra rég nem képes a Dream Theater, mintha már nem bíznának egymásban annyira, mint itt...

Hét évnyi aszály után itt van az a lemez, amire minden Dream Theater rajongónak érdemes volt várnia! Petrucciéknak ideje felkötni a gatyájukat, mert ezzel LaBrie pihenő-dallamaival, Rudess stílusidegen öteleteivel és nulla kockázat bevállalásával lehetetlen lesz versenyre kelniük! Márpedig most ennek jött el az ideje, mert bizony Portnoy - Sherinian kiforralt ötleteivel az élén - végre azt kezdte el csinálni, amihez a legjobban ért: progresszív metált gyárt, ráadásul a megfelelő képességű társakat és a kellő bátorságot is sikerült megtalálnia a csúcs minőség eléréséhez! Nincs mese, a fentebb részletezett hibái ellenére is, ez bizony nálam az év - vagy akár az évtized - legfontosabb zenei "alkotása" lesz, fontos hivatkozási alap... már előre látom!

A zenéhez remekül kapcsolódik a borító, aminek az érdekes szimbólumrendszerében egy dobos oroszlán és egy billentyűs madár (azt hiszem sas) látható. Az oroszlán mindig a földhözragadt - nem isteni eredetű - hatalmat jelképez, míg a madár egyfajta istent emberrel összekötő kapocsként szokott szolgálni. Ha tényleg sasról van szó, akkor a jelkép még erősebben a napra utal, egy ragadózóról van szó, aki bele tud nézni a napba, de elérni azt soha sem tudja. Mind a kettő méltóságteljes jelkép, az állatok és a madarak királya, ők a legfőbb lények az állatvilágban, a sas ráadásul a kígyók ellenségeként a jóságot is szimbolizálja, miközben ő maga is lehet a sárkányok leszármazottja is - ami a keleti misztikában a mérlegelés képességét jelenti... Szóval nagyon erős jelképrendszert öntöttek nekünk "fémbe" ezzel az övcsat szerű grafikával, aminek a középpontjában - a két jelképes állat között - egy nagy, három "ágú" hárfa - ami hangszer az istenek figyelmének felkeltését szimbolizálja általában - és alatta egy - hatalmat szimbolizáló - korona látható. Mindez együtt nagyon erős - és hatásvadász - jelképrendszer, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni!

És beszéljünk még a fonákságokról is... Most arról a cikis dologról nem akarok írni, hogy rendszeresen feltűnnek a Dream Theaterben már hallott - vagy ahhoz nagyon hasonló - részletek, mert ezt mindenki maga tegye a helyére, én elviselem, ha egy dal nagyon ismerős tussal végződik, vagy kezdődik, és még átvezetőnek is működhetnek ezek a rövidke áthallások, mintegy hivatkozásként... A névválasztás ennél nekem sokkal érdekesebbnek tűnik... Illetve az, hogy az abból adódó ziccert csak részlegesen használták ki. Apollo egy római istenség volt, amit a görögök Apollón-járól koppintottak, kvázi egy az egyben. Manapság divatos az ókori görög és még inkább a római birodalom - és kultúra - felsőbbrendűségét hirdetni, de valójában előbbi városállamok folyamatos háborúzásával, utóbbi pedig végtelenül kegyetlen katonai államként vonult be a történelem lapjaira, később mosdatták ki őket abból a vértengerből, amiben a "politikájukkal" úszkáltak (tanulság: politika visszafelé aki-ti-lop).

De nekik tulajdonítják a demokráciát is, ami a mai formában sehol sem működött, náluk biztosan nem! Mert, hogyan is lehetne - mai értelemben - demokratikus egy rabszolgatartó társadalom? Hát sehogy! Szóval mindent összeloptak, a katonailag elfoglalt területeket pedig kihasználtak és megkínozták, ameddig csak tudták. Ez volt a nagy görög és római kultúra, amiknek a megítélését ideje lenne már a helyükre tenni! Ahogy azt is, hogy biztosan nem a ma görögnek és olasznak mondott népek éltek akkoriban ott (ahogy az egyiptomi araboknak sincs semmi közük a piramisok építőihez), tehát ebből az is adódik, hogy a ma ott élők folklórját-népzenéjét hibás az ókoriakhoz kötni. Minderre jól rámutat az az egyszerűnek tűnő, de valójában "beugrató" kérdés, amire kevesen tudják a helyes választ, vagyis, hogy milyen nyelven beszéltek a római birodalomban? Előre megmondom, hogy nem latinul! A válasz az, hogy ógörögül, ami kicsit sem emlékeztet a mai görögre, és az írása is leginkább cirill betűsre emlékeztetőnek mondható, az ugyanis abból alakult ki. (Ezt a kérdéskört nagyon messzire tovább lehet elvinni, a "B" betű "V"-nek olvasása például sok problémát feloldhat, ha valaki gondolkodni akar a témán!)

Nos, Apollón a görög mitológiában Zeusz fia volt. A rend, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, az íjászat és a - nekik különös fontos - gyarmatosítás istensége, de ő volt a nyájak őrzője is. A ragyogó és fénylő volt a jelzője, gyógyítással is foglalkozott, miközben a halál és a pestis istene is volt, mert dögvészt okozó nyilakat lőtt ki büntetésül. A rómaiak is meghonosították, amikor állítólag járvány tört ki náluk, Apollo napistenné vált náluk, akinek testvére Diana, a holdistennő. A Sol - vagyis Sol Invictus - későbbi fejlesztés volt a mitológiájukban. Mindezt persze nehezebb angolul megérteni, hisz Homérosz műveit nem is lehet rendesen lefordítani angolra, időmértékes verselés hiányában. Az meg már tényleg csak egy érdekes információ, hogy egyes kutatók szerint, ezeket a műveket nem is akkor, hanem sokkal később írták, a pápákat is adó bankárcsalád, a Medicik megbízásából. (A manapság sokat emlegetett Luther Márton - a Fugger bankárcsaláddal a háta mögött - épp velük hadakozott oly bőszen.) Szóval itt tartunk a XXI. században, ma már semmi sem biztos, csak a halál és az adó...

Mindezt akár egy teljes lemezen is meg lehetne énekelni egy olyan csapatnak, aki "apjaként" hivatkozik erre a bonyolult istenségre. Szerintem kellő bátorsággal fel kellene rúgniuk a kánonban hangoztatott dogmákat! Persze idáig nem mennek el, a dalok szövegeként a kánont kapjuk, azt is felületesen, a többiben meg inkább a mához szólnak - ördög ül a vállamon, de háború helyett imádkozni kellene, meg hasonló, amúgy dicséretes - mondanivalóval... De, ha nem ezt a témát erőltetik, akkor az űrhajózás Apollo-programját is megénekelhetnék, persze csavarva a témán... Mert abban azért biztosak lehetünk, hogy '69-ben senki sem járt a Holdon, mert még ma sem tart ott a technológia, hogy ez lehetséges legyen (elég csak megnézni a kesztyűt, amit állítólag a holdon a fotózáskor használtak, de csak földi körülmények között alkalmas az ujjak mozgatására, stb.)! Szóval a következő lemezük átfogó témájaként elmehetnének a plafonig a kánon felrúgásával! Ennek a csapatnak van helye és jövője a progresszív metál elitjében, ha még ennél is bátrabban nekimennének a dogmáknak, szerintem mindenki tapsikolna örömében! És így ők lehetnének a változás katalizátorai, aminek ez a bemutatkozó album csupán a kezdetét jelképezhetné, de azt mondjuk zseniálisan!

10/09




Track lista:

01. God of The Sun - 11:11
02. Coming Home - 04:23
03. Signs of The Time - 06:40
04. Labyrinth - 09:11
05. Alive - 05:10
06. Lost In Oblivion - 04:38
07. Figaro's Whore - 01:00
08. Divine Addiction - 04:48
09. Opus Maximus - 10:37

Közreműködő zenészek:

Jeff Scott Soto (S.O.T.O, ex-Yngwie Malmsteen, ex-Journey) - ének

Ron "Bumblefoot" Thal (Metal Allegiance, Art of Anarchy, ex-Guns N' Roses) - gitár

Billy Sheehan (PSMS, Winery Dogs, Mr. Big, Niacin, David Lee Roth) - basszusgitár

Derek Sherinian (Black Country Communion, PSMS, Planet X, ex-Dream Theater) - billentyűs hangszerek

Mike Portnoy (PSMS, Neal Morse, Winery Dogs, Flying Colors, Transatlantic, ex-Dream Theater, ex-Adrenaline Mob, Metal Allegiance, Avenged Sevenfold, Twisted Sister) - dob

Kiadó:
Inside Out Music, Sony
Honlap:
sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1


rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Fozzy - Judas (2017)
Az 1999-ben, Atlantában alakult modern heavy metálos Fozzy elkészítette a 2014-es Do You Wanna Start a War folytatását! A hetedik sorlemezükként megjelenő Judas-on ott folytatták, ahol legutóbb

Tovább...
Annihilator - For the Demented (2017)
A kanadai Ottawá-ban, '84-ben indult Annihilator a hazájának a vezető groove-thrash-heavy metál zenekara... A csapat diktátora, Jeff Waters legutóbb 2015-ben adta a

Tovább...
Motörhead - Rock 'n' Roll (1987)
1987 nagy változásokat hozott a zenei életben. A Napalm Death a Scum-mal útjára indította a grind őrületet, a Mötley Crüe a Girls, Girls, Girls lemezzel tovább folytatta a

Tovább...
Motörhead - Orgasmatron (1986)
1986 izgalmas év volt. Geopolitikai szinten, mert az USA áprilisban végigbombázta Líbiát egy nyugat-berlini robbantásos merénylet miatt, majd még ugyanazon hónap végén jött a

Tovább...
Revolution Saints - Light In The Dark (2017)
A 2014-ben induló, amerikai Revolution Saints szupergroup-trió 2015-ös Revolution Saints lemeze - amiről kétszer is írtunk annak idején - után, nem

Tovább...












Klipmánia