22. Hellness Hétvége @ 2017. augusztus 18. - 19. - Arló 

Megjelent: szeptember 11. hétfő 12:05
Szerző: Csipke
    Koncertbeszámolók 

Pál Szabolcs: Ééés újra itt! Az utóbbi években - biztos a korral jár -, valahogy kevésbé tudom tolerálni a nagy fesztiválok nyüzsgését, bár egy-két, itthon ritkábban megforduló előadó, mint idén Alice Cooper, azért csak rávesz arra, hogy elzarándokoljak a tömegnyomor ellenére is, azonban sokkal inkább előnyben részesítem a családias hangulatot, amikor főként olyanok társaságában múlathatom az időt, akiket régóta van szerencsém ismerni. Na, az arlói hepaj pont ilyen, évek óta visszatérő vendégek vagyunk, és tavaly ugyan elsunnyogtuk a beszámolót, idén is Csipkéékkel csapattuk ezt a két napos partyt...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!




1. nap

Csipke: Idén huszonkettedik alkalommal került megrendezésre a Remorse gityós, Oláh Zsolti nevével fémjelzett Hellness hétvége. 2007-ben jártam először a Suvadás ligetben, a tó partin. Amolyan igazi szerelem első hallás-látás volt az egész, úgyhogy dupláztam is egyet hirtelen, 2008-ban. Akkor nem gondoltam, hogy csupán 2016-ban lesz szerencsém újra eljutni. Beszámoló ugyan nem született, viszont a tavalyi kiadáson magamra kapkodott élményeknek, és megismert embereknek hála, újra írni kezdtem, úgyhogy ezúton is köszönöm, Arló!

Ti, Drága Olvasók, pedig nézzétek el nekem, hogy nem szokványos módon közelítek ehhez a hétvégéhez, de erről a két napról egyszerűen lehetetlen csupán "szakmai" szemmel, elfogultság nélkül megnyilvánulni. Rengeteg emlék fűz ide, még ha el is mosta kicsit az idő és amellett, hogy több számomra kedves bandát itt ismerhettem meg, leírhatatlan élmény, amikor szembe jönnek azok az arcok, akikkel korábban itt cimboráztam össze, és ha mást nem, legalább egy biccentéssel, üdvözlettel jelzik, hogy azért van, amit nem törölnek ki azok a fránya évek.

Amolyan majdnem tudathasadásos állapot ez, amikor múlt és jelen egyszerre "történik", téged meg elér a felismerés, hogy ideális esetben egy fesztiválra nem csupán a fellépők miatt jár az ember... Hanem az olcsó pia miatt is, természetesen. Elnézést, már majdnem szentimentális voltam, de azt hiszem, értitek, miről beszélek: a Hellness hétvégének mindig is olyan baráti, családias atmoszférája "volt / lesz", amit hiába kerestek a Nagy Tesókon, és ez így van jól.

A tavalyi banzáj tanulságát - hogy értsétek: nem bírom már úgy az alkoholt, mint hét éve; ennek okán előző évben mind az Akelát, mind a Sabbath Szombatot, a Nomad koncertről megesett, jól irányzott teleport után, a sátorból, magzatpózban sikerült "élvezni" - sajnos, valahogy elfelejtettem a nagy örömködésben, hogy újra együtt a (majdnem) Mindenki, így fordulhatott elő, hogy idén is sikerült abszolválni olyan koncertek kihagyását, amit bánni fogok egy jó darabig, az biztos... A teleport legalább kimaradt, és arra is rájöttem, hogy a pálinkának bizonyítottan hangzásjavító hatása van!

Nem akarom túlragozni, ideje a színpad felé venni az irányt. Egy rendezvény nyitó zenekarának lenni nem a leghálásabb feladat, főleg az első napon, pláne, ha az egy munkanap, de az Ózdborn-os fiúk a hőség és a gyér nézőszám ellenére is igyekeztek hangulatba hozni a megjelenteket, engem sajnos még akkor nem sikerült, de a bűbájos, Ózdborn pólós pici lánykákkal megkaptam a napi első cukiság adagom és még csak a délutánnál tartottunk. Nem elfelejteni, hogy az "aprónépnek" kiemelten fontos szerepe van az arlói hangulatépítésben.

Mivel a kemping jelentős része még a megérkezés és a viszontlátás emésztgetésével volt elfoglalva, sajnos, nem lettünk sokkal többen a Bekes Projekt deszkákra lépésekor sem, habár a már nem szomjas kemény mag képviseltette magát, szerencsére. Először sikerült elcsípnem a srácokat élőben és nem csalódtam, Csabi a gitárja nélkül is otthonosan mozog a színpadon, legalább annyira, mint a többiek, bár féltem, nem hagynak belőle semmit a performansz végére, odatették rendesen. Kompromisszummentes hardcore a jófajtából, korlátok nélkül.

Harmadikként a Vesztegzár gondoskodott arról, hogy igazán extrém élményben részesítse a korábban már kissé megtépázott hallójáratokat. Sajnos egy ideje szem elől tévesztettem a zenekart, jó régre visszanyúló történetüket több tagcsere hátráltatta, de azt hiszem, a mostani felállás az eddigi legerősebb, most épp a 2015-ös Útvesztő pörög, thrash! Remek bulit csináltak, sokkal-sokkal több figyelmet érdemelnének! Külön köszönet a szakállápolási tippekért, biztos vagyok benne, hogy egyszer még hasznát veszem.

A következő pillanatban már a Mytra fellépésén bólogattam, azt hiszem, nagyon rég álltam már ilyen közel a színpadhoz. Albumon mindent agyonhallgattam már tőlük és most élőben is rettenetesen megtalált, a technikai mumus mindenféle ténykedésének ellenére is. Félelmetesen jól keverik a progresszív elemeket az elektronikával, több space metalt az országba, meg külföldre is!

Természetesen én is többször belefeledkeztem a nagy "barátolásba", hirtelen a szállásnál találtam magam. Nem kicsit volt szürreális élmény Jakab Viktorral pálinkázni, még akkor is, ha nem vagyok egy ős-thrasher, na és persze, amikor az Undertaking működött, még gőzöm nem volt arról, mi az a metal. A könyv szerintem kötelező olvasmány mindenkinek, akit kicsit is érdekel, hogy működtek a dolgok a rendszerváltás idején, alapos átnyálazása nálam is bakancslistán van.

Ezek után nem is csoda, hogy kissé időzavarba kerültem. Borzasztóan vártam a Wall Of Sleepet, mégis kb. a műsor felénél eszméltem, hogy igazság szerint lenn lenne a helyem. A fronton való váltás sosem lehet egyszerű, de BZ remekül beleillik mindabba, amit a zenekar képvisel, élmény volt őket így, együtt látni. Repkedtek a hajak is rendesen és még egy kis stagediving is belefért. Kíváncsi vagyok, mit mutat még nekünk ez a felállás, a készülő albumról kapott ízelítő igen ígéretes!

Számomra az este záróakkordját a Magma Rise játszotta. Borzongató érzés az ex-Mood tagokat újra ugyanazon a színpadon, látni, még, ha egymásután, két különböző formációban is. Szinte hihetetlen, hogy mindkét csapat képes minden koncerten zsigeri őserővel taglózni a közönséget, és valahogy egyetlen daluk sem veszti el aktualitását. Bár meg kell mondjam, a Magma Rise zenéje nálam mostanában érett be igazán, rettenetesen várom az új EP-t. Szívem szerint dupláztam volna a Rock On Festen, ahol szintén mindkét banda játszott, ha tehetitek, nézzétek meg őket!

Az est további része sajnos részemről elveszett, a beszámolók és a képek alapján bánhatom is, hisz mind a Rammsturm, mind a Chemical Wedding - Iron Inside "hibrid" fasza hangulatot csinált. Bevallom, elég szkeptikus vagyok a nálunk oly népszerű tribute jelenséggel szemben. Leginkább azért, mert a legtöbb csapat számomra nem üti meg azt a mércét, amit ettől a műfajtól elvárok, másrészt, épp az az alázat és tisztelet nem jön át a fellépéseik során, amire az egésznek épülnie kellene. Nos, csak annyit mondanék, hogy a fent említett bandák azon kivételek közé tartoznak Magyarországon, akik a tribute zenekar titulust megérdemlik. Pont. Persze ezt már csak megálmodtam, hogy újult erővel vethessem bele magam az új napba. SE.

Pál Szabolcs: Őszintén szólva az első nap mindig olyan problémás... Ugye előbb el kell jutni a helyszínre, másodszor meg a kaputól be kell jutni a szállásig. Na ez utóbbi a kemény meló, száz méter alatt legalább húsz ismerőssel találkozol, és legalább tízzel inni is kell, ha már úgy kínálják, hogy "ezt feltétlenül meg kell kóstolnod". Mire ezt abszolváljuk és beköltözünk, máris ott tartunk, hogy az Ózdborn behangol játszik, lepakol, a Bekes Projekt pedig hiába küzd becsülettel a deszkákon, mi éppen a jól megérdemelt felfrissülésünknek örülünk a tó közepén, mert az is van ám. Amúgy elég szürreális, hogy milyen zúzás megy a színpadon, mi meg a vízben sörözve fejtjük meg a világ dolgait, szóval elnézést a srácoktól.

A Vesztegzár persze kihagyhatatlan, második számtól tresselés a színpad előtt, sok ismerős, azért csak gyűlik a nép, sok fiatal, felesleges keménykedés nélkül, jó hangulatban. Ez az, ami igazából a legfőbb pozitívum, ha egyszer volt itt az ember, akkor következő évben minimum egy tucat arcot fog ismerősként köszönteni. Szóval Vesztegzárék aprítanak veszettül, inkább az európai (germán) vonalra hajazó zenéjük simán az egyik legjobb itthon ebben a stílusban.

A Mytra régi ismerős, a fentebb hivatkozott 2007-es bulin barátkoztunk össze a tagokkal, és nagy öröm figyelemmel kísérni pályafutásukat. Sci-fi ihletésű, elszállós zenéjük ugyan picivel másabb irányt vett Viki csatlakozásával, azonban a már vele készült Beta lemez szélesebb körben ismertette meg a nevüket és a szakmai elismerést is meghozta a HangSúly-díj révén. Profi előadásmód, igazi örömzene, bár a helyi ősfanok csak akkor nyugodtak meg, amikor a Sagittarius címadója is felcsendült.

Az igazat megvallva nem tudtam mit várjak a BZ-vel megerősített Wall Of Sleep műsorától, de végignéztem. Felszabadultan és látható örömmel játszottak a srácok, akkor azt mondtam, hogy nagyon jó is... végül is kell attól több, hogy ott áll az ember, bólogat, miközben az egész testét átjárja a feeling? Nem, de aztán jött a Magma Rise és a két nap legelementárisabb koncertjét adta, amire azt mondom, hogy ez az alfa és az omega, amihez most viszonyítani tudok minden más fellépőt. Ugyan debütlemezük nem nyert meg maradéktalanul anno, a második viszont már totálisan, majd' egy órás műsoruk pedig a fesztiválozók túlnyomó részét is a színpad elé csalogatta, Holdampf Gabiék pedig mosolyogva tolták a jobbnál-jobb himnuszokat, miközben jelen világ átadja helyét egy másik tér-idő görbületnek az arra fogékonyak elméjében.

Csipkéhez (és sokakhoz) hasonlóan én is jelentős ellenérzéssel viseltetek a honi tribute-mánia iránt, mégis van pár csapat, akiket nem hogy sokra tartok, hanem nagyon szívesen nézem meg a fellépésüket, ha módom van rá. Erre a szűk, immár ötös listára most feliratkozott a Rammsturm is, tavaly is marha jó bulit toltak (többen kérték őket idénre is), de a mostani túl tett azon, látványban, előadásmódban egyaránt. Természetesen példaképük legnagyobb slágerei kerültek terítékre, a látványos öltözékben és kellékekkel (óriásbráner rulez) kiálló banda tényleg nagyon ügyes, csak ajánlani tudom őket, utólag kár, hogy a "kék halál" miatt műsoruk alig felét láttam... A Chemical Wedding-ből pedig csupán pár hangot hallottam az ágyban forgolódva, mielőtt rám omlottak a falak...

2. nap

Csipke: Ugyan a nem sátorban alvásnak vannak olyan vitathatatlan előnyei, mint, hogy nem vernek fel hajnali négykor semmiféle "bázmeg-mér-nincs-nyitva-a-koccsma" jellegű felkiáltással, sajnos a részeg(en) alvás korántsem regeneráló, hiába a keleti kényelem. Reggel nyolc körül, amikor kimásztam az ágyból, minden voltam csak kipihent nem, és a magamhoz téréssel is órákon át küzdöttem. Szerencsére a Hableány már nyitva volt és kaptam életmentő kávét! Megjegyzés: a kedvesen rutinos kiszolgálás itt olyan, amilyet bármilyen nagy fesztivál megirigyelhetne, a gyógy gulyásnál pedig nem is kívánhat finomabbat a másnapos gyomor.

A délutáni metalkodás kezdete előtt sikerült a tóban is megmártózni. Ha az ember maga mögött hagyja kicsit a röhögő stéget és beljebb merészkedik, mintha kiszakadna a valóságból, nehezen leírható a látvány, ahogyan a víz elveszik a völgy zöldjében... De persze ez nem a magunkba mélyedés helye, vissza a partra. Öröm, hogy a beígért viharnak nyoma sincs és napsütés köszöntheti a második nap első fellépőjét, a Vitality-t. A szemtelenül zsenge formáció szembetűnő erőssége az énekes hölgy orgánuma, remélem, repertoárjuk a jövőben nem korlátozódik feldolgozásokra, szívesen hallgatnék tőlük valami ütős sajátot is, hajrá!

Röpke nézelődés, szappantesztelés a bolhapiacon, és már kezdett is a Wolverine Blues Brothers. Mivel a zenekar kétötödével végképp nem tudok elfogulatlan lenni, annak ellenére a színpad előtt ragadtam, hogy sosem voltam vér Entombed fan. Na meg egyébként is szórakoztató baráti társaságot együtt látni a színpadon, ilyenkor az ember mindig elcsíphet pár olyan "meghitt" pillanatot, amit elraktározhat még sokáig. Azért szívesen lefotóztam volna azokat a döbbent arcokat is, akik felismerték az "ordibátor" fiatalembert pálmafás, piros gatyában, azt, aki előző este az Iron Maiden slágereire simogatta a füleket...

Nem sok időm volt ezen agyalni, hisz a színpadon már a Decadence hangolt. Olyan se veled, se nélküled viszonyban vagyok a bandával. Őszintén szólva elég ritkán hallgatom őket, élőben mégis mindig behúznak, mert "lelke" van a koncertjeiknek, róluk aztán tényleg elmondható, hogy testközeli kapcsolatot ápolnak a közönségükkel, na meg ki ne perdülne táncra, ha felcsendül a She's a Maniac. Sosem maradhat ki a mindenki együtt a deszkákon finálé, és számomra igencsak megható volt ennek keretében Imrét a kisfiával együtt énekelve látni.

Az est számomra leginkább várt fellépője a Salvus következett. Magamat is mindig meglepem, hogy leginkább death és black metalhoz szoktatott ízlésem miért ragaszkodik ennyire, már évek óta hozzájuk, a Lélektartót rongyosra hallgattam/om és, nincs olyan napszak, amikor ne esne jól a zenéjük. Persze a zenekarral együtt "élni" a dalokat az igazi, nem is nagyon szoktam mozgolódás nélkül "kibírni", aznap sem volt ez másképp, észre se vettem, hogy közben ránk sötétedett.

A nap „hú b*szd meg”-je vitathatatlanul az Asphalt Horsemen volt, sokkal korábban illett volna felfigyelnem rájuk. Először is, eszméletlen durván dörrentek meg, ezen túl egy iszonyatosan profi előadást kaptunk az arcunkba, nem csoda, kipróbált zenészekkel van dolgunk. Emlékezetes megismerkedés az biztos, a lejátszóm pedig gazdagabb lett mind a tavalyi Brotherhood, mind a 2014-es Asphalt Horsemen albummal. Váljék nektek is egészségetekre!

Újabb vallomás, sajnos a Remorse koncertjének emléke már kissé zavaros, pedig igazi időutazásban lehetett részünk, hisz a beígért, "old" felállás - Bodnár Gábor basszusgitár, Oláh Zsolt gitár, ének, Kollár József gitár, István Péter dob - szakította le a fejeket elsőként, ami korántsem mutatja az öregedés jeleit. Azt hiszem, sikerült azt a bizonyos három X-et méltóképp megünnepelni. A számomra legkedvesebb, legutóbbi super group is összeállt, remélem, lesz még folytatás...

Lassan már sajnos hagyomány nálam, hogy a főfellépő ilyen-olyan oknál fogva kimarad, én meg verhetem a falba a fejem másnap, jobb híján. Ez sajnos idén sem volt másképp, a Moby Dick alatt már az álmoskönyvek dimenzióiban jártam, bár egyébként sem szívesen vállalkoztam volna egy olyan ikonikus zenekar koncertjéről beszámolni, ami meghatározta az egész tinédzserkoromat. Azt hiszem, jobb, ha ilyen esetben a képek és a videók mesélnek inkább, én meg majd megtanulok együtt élni azzal, hogy ez alkalommal nem lehettem részese a "fergetegnek"...

A Nightwish sosem volt a kedvencem, de a Nightquestnek is tartozom annyival, hogy valahol, valamikor pótlom a kihagyott bulit, aki ilyen késői órában is vígan letolja a koncertet, ennyit minimum érdemel.

Pál Szabolcs: Idén ugyan nem volt - vagy csak nem hangzott el szállásunkig - a "felgyújtom a tavat!" önművelő szakköri felkiáltás hajnalban, de azért a meleg és a kávé hiánya csak kiűzött az éledezők közé, ráadásul ezen a szombati reggelen még valóban nyárias idő fogadott (másnaptól meg hét fokok hajnalban). A délelőtt olyan nyugis itt, pancsi, pálinka, vagy fordított sorrendben, a gyerkőcöknek rajzverseny (mert sokan hozzák ám a csemetéket is, valóban családbarát a fesztivál), esetleg túrázás a kemping fölötti dombokra (pazar látvány), de akármelyik mellett is dönt az ember, biztos, hogy csapatépítés lesz belőle.

Mind-mind kiváló alternatíva azoknak, akik nem csak az amúgy korrekt árakkal dolgozó és ízletes gulyással is szolgáló helyi vendéglátó-ipari egységben akarják múlatni az időt. Pláne, hogy a vihar lehetősége ugyan ott lebeg a fejünk felett, de azért egyelőre úgy néz ki marad a jó idő, három évvel ezelőtt is pont a Moby Dick műsora alatt szakadt le az ég... nem, ez most azért sem lesz. A délután történései... nos, mondhatnám, hogy odaszegeződtem a színpaddal szemközt, de igazából csak fél szemmel figyeltem a deszkákon küzdőket, ugyanis rákészülve a bolhapiacos dologra, azért csak elvittem pár nem használt-hallgatott cuccot itthonról, hátha... és igen, néhány sikerrel talált új gazdára, nem is értem, hogy miért csak két-három ember veszi a bátorságot kihozni a motyóit. Végül is veszíteni való nincs, ha csak az nem, hogy a "megkeresett" pénzt máris elkölti nedűre a napon kitikkadt árus, hehe.

Szóval aki tartalmasabb dolgokat akar olvasni, görgessen vissza Csipke írásához, mert én csupán annyira emlékszem, hogy a Wolverine Blues Brothers marha jó volt (az Out of Hand refrénjét ordibálni kora délután az kérem szépen metal, a klasszikus hard rockon nevelkedett idősebbek teljes megrökönyödésére), a Decadence meg örömünnepet csinált, mikor felköszöntötték Söme kollégát, aki több formációban is rázta basszusgitározás közben jellegzetes polip-frizuráját (innen is boldog szülinapot!).

Az Asphalt Horsemen már kupeckedés nélkül ért, első találkozás, döbbenés ("hát-ez-nagyon-jó!"), utána a házigazda Remorse régisulis thrash zúzdája valahogy nélkülözte a mágiát - bár ez nem rajtuk múlt, én voltam egy másik dimenzióban -, pedig a Sötétség lemez volt főként terítéken, végén azért pár dal erejéig az aktuális tagság is deszkákra penderült, boldog 30-at fiúk és rokk!

Végül a Moby Dick jött, látott, győzött, főként a Kegyetlen évek lemez klasszikusaira koncentrálva, mondjuk nem is lehetett kérdés, a közönség pedig vette a lapot, egy emberként kiabálva a szövegeket. Legutóbb esőben is nagy élmény volt - az esőt idén ugyan megúsztuk, az elázást kevésbé -, most azért ideálisabb körülmények között zajlott a móka és sok korosabb látogató élte meg ismét valaha volt ifjúkorát negyedszázaddal később. A zenekaron semmi nem múlt, a szokott jó formát hozták, és ugyan a hivatkozott második lemezen túl is terítékre került pár nóta, nem lenne fair, ha a saját kedvenceimért sírnék, mert mindenkinek nem lehet a kedvére tenni. Ez után a Nightquest sajnos offolva lett részemről, inkább még beszélgettünk pár cimborával, akikkel másnap (aznap) már nem lett volna lehetőség a visszautazás miatt.

Csipke: Annyira durván mégsem szeretnék személyeskedni, hogy felsoroljam név szerint, ki mennyit adott ahhoz, hogy már most számoljam a visszát a következő Hellnessig, tudják ők e nélkül is. Zárásképp csak annyit, hogy köszönöm Zsolti, hogy minden évben csinálsz egy fesztivált, ahová hazamehetek!

Végezetül köszönet minden fellépőnek, látogatónak, támogatónak, sajtós partnernek, aki valamilyen módon közreműködött a sikeres lebonyolításban, külön köszi a Suvadás Ligetnek a helyszínért, Pál Fecának (zenevilag.net) pedig a képekért. További fotók itt!



rovat lapozó


Még, még, még...

kép

Apey & the Pea - Hex (2017, info)

2017-09-26 12:00:00




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 26. és 2017. október 12. között:









Klipmánia