Rózsa Pál interjú - 1. rész (2017) 

Megjelent: augusztus 29. kedd 12:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Rózsa Pál írta a Hungária által kislemezre felvett Egyszer vagy fiatal című dal szövegét és zenéjét. Alapvetően e miatt kerestem meg, de aztán kiderült, hogy sokkal sokrétűbb interjút készíthettem. Szokásomtól eltérően olcsó, hatásvadász eszközzel élek: Kicsit abszurd, de elképzelhető, hogy zenekarával több ember látta őt a tévében a világon, mint bármelyik másik magyar zenekart a '60-as évek közepén. Hogy ez hogyan lehetséges, alant kiderül. Pál egyébként játszott együtt később Fischer Lászlóval is...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Hogy kerültél kapcsolatba a zenével?

Három éves koromban költözött Kaposvárra a családom, nagybátyámék szomszédja volt a zeneiskola igazgatója, gyűjtötte a gyerekeket, hogy minél több növendék legyen. Szüleim nem voltak muzsikusok, de azt mondták, próbáljuk meg. Elmentünk, maga az igazgató felvételiztetett, majd megállapította, hogy tehetségtelen vagyok. Egy ritmust nem tudtam visszakopogni. Azt mondta, hogy "Tudják mit? Felvesszük a gyereket, de ígérjék meg, hogyha hármasnál rosszabb lesz a bizonyítványa, ne égessenek engem, vegyék ki." Aztán négyes-ötöseim lettek és ott ragadtam. Énekkarba jártam, gyerekzenekarban hegedültem egészen nyolcadikos koromig, de jöttek az igényesebb darabok én meg lusta kisfiú voltam, utáltam gyakorolni. Ugyanakkor egy barátom kapott egy kis kémikus szetet, amivel lehetett otthon kísérletezgetni, beleestem a kémiába, a vegyészkedésbe, kémiaszakkörbe kezdtem járni, vegyészmérnök akartam lenni. Így is lett, 1970-ben diplomáztam Moszkvában.

Játszottál valamilyen zenekarban?

Moszkvába kaptam ösztöndíjat és másodéven jött ki egy olyan társaság, akik 1965-ben már meg voltak fertőzve a Beatlesszel. Az egyik srác soproni volt, közelebb a nyugathoz, voltak nyugati lemezei és nagyon jól gitározott. Ő volt Sipőcz Lajos, ő lett a zenekarvezető. Megmutatta az akkordokat és elosztottuk, hogy ki milyen hangszeren fog játszani. Nekem azt mondta, hogy mivel hegedülni tanultam, és a hegedű négy húros, én leszek a basszusgitáros. Földi Károly lett a ritmusgitáros, Lajos a szólógitáros. Gyakran cserélgettük a gitárt és a basszusgitárt.

Egy szovjet évfolyamtársunk, Vlagyimir Kugel korábban Groznijban zeneiskolában zongorázni tanult, nagyon jól zongorázott, ő lett az orgonista. Ő hozta egy haverját, Alexander Mosztojovot, ő lett a dobos. Szovjet srácoknak mondom őket, de hogy ki milyen nemzetiségű volt igazából közülük, az közöttünk nem volt téma, csak a hangszeres tudás. Egyébként a Szovjetunióban a valódi nemzetiség kérdése kényes téma volt.

Volt egy másik magyar beatzenekar is Moszkvában, nem nagyon ismertük egymást, de néha összefutottunk, őket hivatalosan támogatta a moszkvai magyar nagykövetség és a moszkvai KISZ szervezet is. Ők így játszották azt, amit kértek tőlük, mi pedig azt, amit mi szerettünk volna. Moszkva egy hatalmas falu. Akkor egyszerre ezernél is több magyar ösztöndíjas is volt egyszerre ott, húsz egynéhány egyetemen szétszórva. Én a Lomonoszovra jártam, de nem a leninhegyi, hanem a Lomonoszovról elnevezett Finomkémiai Egyetemre. Három nagy fakultása volt, például az űrhajózáshoz szükséges szilikonalapú műanyagokra is volt egy szak. Én a gumi-műanyag tanszéken tanultam, ebből diplomáztam, akkor ez eléggé perspektivikus volt, sok gumigyár volt Magyarországon.

Elég sok afrikai gyerek is volt az egyetemeken Moszkvában, ami azért érdekes, mert nekik fontban, vagy dollárban volt az ösztöndíjuk otthonról, és mikor hazautaztak, majd visszajöttek, hozták az újabbnál újabb lemezeket, amiket elkérhettünk. Ezekről hallás után tanultuk meg a számokat. A repertoárunkban magyar dalok is voltak, koppintottuk az Illés és az Omega itthoni dalait is. Például játszottuk a Ne gondoldot, az Omega által kísért Zalatnay dalokat, mint a Nem várok holnapigot. Volt egy énekesnőnk is ehhez.

Már működött a zenekar, mikor kiírtuk, hogy énekesnőt keresünk. Rögtön jelentkezett hozzávetőleg 100 hölgy. Ebből válogatni kellett. A bőségből adódóan az első szempont az volt, hogy szemrevaló-e a jelentkező. Akkor maradtak 50-en. Akkor jött az a kérdés, hogy tud-e angolul. Végül Olga Loginovát választottuk. Vele először a Színes ceruzákat is játszottuk, bár egy kukkot nem tudott kezdetben magyarul. Később ő lett a barátnőm, így tanulta is egy kicsit a nyelvet, de azt mindig tudta, miről énekel.

De ugyanígy volt egy lengyel együttes is Moszkvában, akik a Vörös és fekete nevű lengyelországi zenekar dalait koppintották, vegyes nemzetiségű felállásban. Mi is megtanultunk egy-két Vörös és fekete dalt, amit lengyelül énekeltünk, állítólag érthetően. Játszottunk átiratokat is, mint a Pacsirta, a Monthy csárdás, de orosz dalokat is játszottunk, például a Nyírfácskát négyszólamú vokállal, mintha a Beach Boys játszotta volna. De voltak már elég korán saját dalaink is.

Mi inspirált a saját dalok írásában?

Azokhoz képest, akik elkezdték ezt itthon, hozzájuk képest nem voltunk ebben elég tehetségesek. Kézenfekvő módon inkább a másolásban gondolkodtunk. A magyarok mellett, természetesen Beatles, Shadows, Spotnicks és Kinks dalokat játszottunk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ez nem egy főállású zenekar volt, mindenki elsősorban a diplomáját akarta megszerezni. Ehhez járt egy elég szép alapösztöndíj, amit jó tanulmányi eredménnyel prémium ösztöndíjjal lehetett kiegészíteni, érdemes volt tanulni. Másik oldalról pedig Damoklesz kardjaként lebegett mindenki felett, hogy hármas átlagnál hazaküldték az embert. Azt azért megjegyezném, hogy nagyon szigorú felvételi volt egy ilyen ösztöndíjhoz, talán ha két emberről tudok, akiket hazaküldtek tanulmányi okok miatt. De rá voltunk kényszerítve a tanulásra, ehhez be kellett járni rendszeresen előadásokra. Ezt iszonyú szigorú napi katalógusokkal ellenőrizték.

Nem lehettünk profi zenekar, de nem is akartunk azok lenni. Néha nem is kevés pénzt kerestünk a zenével, akár 100 rubelt is fejenként és közben 70 rubel volt a havi ösztöndíjam. De néha meg ingyen játszottunk, például a tévéfelvételek mind ingyen voltak. Nagyobbra már csak azért sem tudtunk volna törni, mert a város elhagyásához is útvonalengedélyt kellett kérni, nem hagyhattuk el Moszkvát. Még a közeli kisvárosokba is csak titokban mehettünk. Mindemellett volt szabadidőnk, de azt egyéb dolgokra is lehetett fordítani. Csajozás, színház, mozi, opera. Egy kapcsolaton keresztül bármire tudtam jegyet szerezni, még Karajanra is, amikor jött. De azért írtunk saját dalokat, volt egy kis szakmai hiúság bennünk, hogy mi is megpróbáljuk. De hangszereléshez például nem volt képzettségünk.

Mi volt a zenekarotok neve?

A megalakuláskor az Unknown Boys nevet használtuk, majd váltottunk a Kosmonauts névre, ez oroszul is jól érthető volt, de latin betűkkel írtuk, hisz nemzetközi zenekar voltunk. Maradt pár fotó is, egy egyetemista haverunk fotózott, aztán az egyetemi laborban nagy példányszámban előhívta, koncerteken osztogattuk a képeket.

Mekkora közönséget értetek el ezzel?

Viszonylag szűk körben, egyetemi bulikon játszottunk, de a legnagyobb dobásunk az volt, hogy az Írók Házának volt egy havi rendszerességű műsora, egyfajta talkshow. Egy rátermett műsorvezető nem csak írókkal, de a művészvilág szélesebb köréből válogatott emberekkel beszélgetett, mindezt élő adásban közvetítette a tévé, és két beszélgetés közt kellett valami új. Ez a valami új volt a rockzene.

Volt egy srác, Genagyij Kovaljov, akit ma menedzsernek hívnának, de akkor azt se tudtuk, mi az, és ő intézte az ügyeinket. 18 évesen besorozták a haditengerészethez, öt évet lehúzott ott, így idősebb volt nálunk. Furfangos, ravasz ember volt, az égvilágon mindenkit ismert. Ő találta ki a Kosmonauts nevet is és ő volt az, aki valahogy "bedumált" minket ebbe a műsorba, mondván, ez egy nemzetközi zenekar. Két, sőt három nemzet tagjai. Ez élő televíziós adás volt főműsoridőben, este nyolckor. Borzasztó kevés pénzt kaptunk, de több alkalommal élőben felléptünk az országos tévében. Nagyjából 20 adásban szerepeltünk a kétszázmilliós szovjet nézősereg előtt.

Beszélgessünk egy kicsit a szovjet könnyűzenei életről.

Meglepően jó volt, de ebbe természetesen bele kell számolni a jazzt is. Nagyon jó jazz zenészeik voltak, akiket nem engedtek ki az országhatáron. Világszínvonalú volt, de csak néhány kirakatember mehetett külföldre. Például ugye Josip Kobzon. Közben oda meg a Koós János járt ki, aki hihetetlen népszerű volt a Szovjetunióban, már a '60-as években is a humorával, az előadói képességeivel. Mi is megnéztük a Moszkvai Sportcsarnokban, ahol 15.000 ember úgy tombolt rá, mintha a Rolling Stones jött volna el, pedig a kommersz tánczenei programot játszotta. Ez persze nem rockzene volt, még ha az Express kísérte is.

Ezt nem dehonesztálólag mondom, de ez volt. Voltak szovjet beatzenekarok is, de nagyon szenvedtek az eszközök hiányától, nem volt se hangszer, se semmi. Volt egy NDK ajándékbolt Moszkvában, ahol egy évben egyszer érkeztek NDK-s gitárok. Hát azt oltári nagy protekcióval lehetett megszerezni. Mi is innen vettünk hangszert, egy NDK-s basszusgitárom volt. 600 rubel volt, miközben mint mondtam, a havi ösztöndíjam 70 rubel volt. És hogy még jobban képbe helyezzelek, 12 kopekért meg tudtam reggelizni egy állóbüfében, és egy rubelért meg tudtam ebédelni az egyetemi menzán. A helyi jazz zenekarok viszonylag kicsi helyeken, de játszhattak és játszhatták a legprogresszívabb amerikai előadók dalait.

Egészen furcsa ez a "nyitottság" odakint.

Hát igen. Tudod, itthon többek között - a könnyűzene mellett - Hofi Géza volt a szelep a rendszerben. A Szovjetunióban ilyesfajta humort el nem lehetett képzelni, pártvezetőknek a nevét nem lehetett kimondani. Ott a szelep az volt, hogy nagyon korlátozott számban lehetett pár jazz és pár beatzenekar, felléphettek. Meg persze az egyetemi közeg azért nyitottabb volt. Az egyetemünkön tanuló bolgároknak is volt egy csoportja, ők jazzbalettel foglalkozhattak, később velük kooperáltunk, kísértük fellépéseiket. A Luzsnyiki Jégpalotában is felléptünk így együtt.

Volt egy Ki Mit Tud?-szerű ott, azon indultunk, elhoztuk velük az első díjat. Ha már itt tartunk, a két szovjet srác elintézett nekünk egy kaukázusi turnét is. Elképesztő volt, gyönyörű környék és rockzenekar előttünk nem járt ott. Groznijban "fehérruhás szűzleányok liliommal a kezükben" vártak. Olyan fogadtatást szerveztek, mintha a Rolling Stones jött volna meg. A helyi tévében is felléptünk. Volt velünk akkor egy algériai diákbarátunk is, Musztafa, vele egy pár francia nyelvű dalt is játszottunk, bár azok sanzonosabbak voltak. Itt játszottuk az Azt mondta az anyukámat magyarul, majd a végén a riporter megkérdezte, miről szól a dal. Nem merte elmondani neki a menedzserünk, ő beszélt helyettünk. Azt mondta, hogy arról szól, hogy "fiam, lépjél be a komszomolba". Alig bírtuk röhögés nélkül.

Másnap szabadtéren is volt koncertünk. A Moszfilmben is volt valami ismerős ismerőse, onnan "szereztünk" csöves erősítőket. Házilag buherált hangfalaink voltak, de külön mélynyomóval például. Ilyen ott nem volt senkinek. Mindig vittünk magunkkal több szet csövet is, minden koncert előtt nagy felülvizsgálat volt, hogy működik-e. Koncerten is többször kellett cserélni, kalandos volt. Ugyancsak a Moszfilmtől sikerült elég jó mikrofonokat is venni. A Moszfilm Stúdiójába is meghívtak egy alkalommal, egy sport témájú film alá kellett improvizatív rockzenét feljátszani, nagyon nagy élmény volt. Azt hiszem, a Nagy Októberi Forradalom apropójára, valami 50 éves évfordulóra készült a film, a címére már nem emlékszem.

Emlékszel olyanra, hogy a közönség felismerte a magyar dalokat? Kérdezhetném azt is, hogy a magyar beat megjelent a '60-as években valamilyen hivatalos formában a Szovjetunióban?

Nem, amennyire tudom. 1969-ig egyetlenegy együttesről tudok, a Hungáriáról, aki kijutott Koóson és az Expressz zenekaron kívül, de erről - gondolom - később fogunk beszélgetni.

Mennyire volt zárt az a több ezres egyetemi közeg? Jártak a városból mások is ezekre az egyetemi rendezvényekre?

Abszolút! Eleve minimum 40 országból tanultak fiatalok az egyetemen. Köztük sok iraki, nigériai és még több vietnami. De tanult ott egy indonéz hercegnő is, külön személyi testőre volt. Vagy például volt egy holland srác, Simon, akinek annyira tetszett a moszkvai élet, hogy direkt mindig évet halasztott, jóval harmincon felüli volt, nekünk öregnek tűnt. Megtehette, mert nem állami ösztöndíjas volt, a családja finanszírozta. Egyébként rádióamatőr volt és külön szobája volt. Mindegy volt az egyetemnek, csak jöjjön a kemény valuta. És nem csak a nyugatiakhoz, de bárkihez, aki nem szovjet állampolgár volt, csapódtak volna a helyi lányok, akik nagyon szerettek volna kijutni a Szovjetunióból, aminek a "legegyszerűbb" módja egy házasság volt.

Én ugyan 1968-ban egy magyar lányt vettem feleségül, de több magyar diáktársam orosz lányt vett el. Gondold el, akkor ott nem úgy volt, hogy végzel és oda mész dolgozni, ahol laksz, hanem mondjuk diploma után az embert kötelezően elküldhették Murmanszkba is, vagy Szibériába, elválasztva a családjától, barátaitól, mindentől. Borzasztó rémkép volt ez a szovjet fiataloknak. És a kérdésedre válaszolva, igen, nem csak az egyetemi közeg járt a koncertekre, hanem a város fiataljai is ide jártak.

A folytatás itt olvasható!

Bálint Csaba (2017.08.29.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Szabó Krisztián - interjú 2. rész - A koncertek világa
Az év második fele vitathatatlanul a debreceni P. Box zenekarról fog szólni. Hatalmas meglepetéskoncertek, érdekes

Tovább...




Koncertek 2017. szeptember 26. és 2017. október 12. között:









Klipmánia