×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Suicide Silence @ 2017. március 23. - Marble Factory, Bristol, UK 

Megjelent: április 07. péntek 12:05
Szerző: palszabolcs
    Koncertbeszámolók 

Mit csinál a rendes magyar metalos, ha külhonba szakad egy hétre? Természetesen keres valami jóféle élőzenés mulatságot, mert nehogy már ne nézze meg, másfelé hogyan zajlanak a klubkoncertek. Kínálatból pedig nem volt hiány, érkezésünk estéjén a Gojira játszott, amit logisztikai okok miatt kénytelenek voltunk negligálni, távozásunk utáni napon meg a Budapestet is megjárt Ill Nino - Ektomorf páros húzta a talpalávalót - csak már nem nekünk. A köztes időben egyedül az amcsi deathcore banda tűnt valamelyest vonzónak, azonban a finoman szólva is porrá gyalázott új lemezük okán fáztam egy kicsit a bulitól.

Érdekes ez a deathcore vonulat. Néha ugyan értelmezhetetlen és számomra értékelhetetlen, ha lemezen kell ilyeneket hallgatnom, de élőben jól működik és rengeteg fiatalt bevonzanak a zenekarok, akik aztán kis szerencsével - és némi haveri rásegítéssel - felfedezik maguknak akár a klasszikus death metal, akár a klasszikus heavy metal - hard rock csapatokat is, mindkettőre volt példa a környezetemben. Annak idején a 2012-es Hegyalja fesztiválon volt lehetőségem még a később tragikus balesetben elhunyt Mitch Lucker-rel (RIP) megnézni őket, így legalább van összehasonlítási alapom... De haladjunk sorjában...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



A The Marble Factory egy nem túl nagy méretű klub, nagyjából félúton a lakónegyedek és a belváros között, egy ipari-szolgáltató jellegű területen, az Avon folyóba ömlő csatorna partján. Egy nagy raktár-szerűség, mögötte elegendő udvarral, hogy akár nightliner buszok is parkolhassanak, elől meg bőven van hely a bagósoknak, odabent kényelmesen elfér 3-400 ember.

A színpad valamivel kisebb, mint nálunk a hajón, bárpult az egyik oldalon, szemben meg van elég hely a merch pultnak. Amúgy belülről a gödöllői Trafót idézi a kialakítás a mennyezeti gerendákkal, csak jóval magasabb attól, totál ideális helyszín rock-metal koncertekhez.

Az árak ottani mércével nem túl súlyosak, egy cider vagy egy pint sör 4 font volt, a többit nem jegyeztem meg... Mondjuk vedelni sem esett jól, inkább csak szolidan érdeklődve álldogáltam negyedmagammal. A közönség nagyjából az, amit előre elképzeltem, többnyire tetovált, szűkített Suicide Silence-pólós fiatalok félrenyalt hajjal (a fültágító viszont érdekes módon ott már kifelé megy a divatból), néhány idősebb hardcore arc, de legnagyobb meglepetésemre még pár felvarrós-farmermellényes vérthrasher is tiszteletét tette a bulin, ami már javában tartott, mikor odaértünk, ugyanis rendkívül komolyan veszik a pontos kezdést és mint kiderült, a befejezést is.

Így történhetett, hogy a fél 8-as kezdést közel órányi késéssel megtoldva simán lekéstük a Venom Prison és a Road to Nowhere produkcióját, főként előbbit sajnálom, mert a death-black metal határán mozgó és némi core-ral fertőzött zenéjük érdekesnek tűnt a bandcamp-oldalukon belehallgatva. Utolsó szám végén jártak, mire a színpad elé értünk el is köszöntek. Pech. Gyors átszerelés és máris a beállásnál tart a hardcore-punk vonalról érkezett Deez Nuts, akik február elején a Dürert is lezúzták, és akiknek idáig csak a nevét ismertem.

Utólag belehallgatva a lemezeikbe tisztább a kép, de a kásás és a gitárokat nélkülöző hangzásban csak annyi jött át, hogy a Madball korai lemezei progresszív mesterművek ezekhez a paraszt témákhoz képest. Túlbonyolítás nuku, csak izomból tolják a középtempós pofonokat, a kapucnis felsőbe bújt frontember pedig perel a közönséggel folyamatos mellveregetés közepette. Nem mondanám, hogy túl jó hangulatban volt a kvartett, a gitáros folyamatosan a monitorok miatt reklamált, de a saccra 250-300 fős közönség ettől függetlenül jól érezte magát. Legalábbis erre utalt a folyamatos mozgás, még egy-két szörföző is akadt, innentől kezdett oldódni a zenekar is, programjukból egyedül a Stay True című dal maradt meg, azonban húsz perc után kezdett fárasztani a dolog. Egy sör rendel...

Újabb gyors átszerelés, füstfelhő és máris színpadon a deathcore hullám egykor nagy reménységekre jogosító üdvöskéje. Ha már deathcore, akkor a Despised Icon mindig is közelebb állt hozzám, viszont valamiért a Suicide Silence lett a mozgalom "arca", ami jobban elterjedt a köztudatban. Egyéni ízlésről vitatkozni kár, a többségnek ez jön be, kész.

Amit viszont minden ellenérzésem ellenére is jóvá kell írjak nekik, az a fentebb hivatkozott Hegyaljás koncert: az összegyűlt népet gyorsan a saját oldalukra állították zenéjükkel és még én is bólogattam a breakdown-okkal sűrűn tűzdelt riffekre. A fő különbséget nyilvánvalóan az énekesek személye jelenti: egyértelmű, hogy a néhai Mitch egy karizmatikus, jó kiállású arc volt, míg az All Shall Perish-ből importált Hernan "Eddie" Hermida egy veszett parasztnak tűnt ezen a bulin.

Némi meglepetésre, a sok vitát kiváltó új lemez Doris című nyitószáma volt a kezdés, másodiknak meg egy debütlemezes nóta a No Pity for a Coward képében, remek kombináció. A közönség pedig szépen kajált mindent, nem volt beszólogatás az új számoknál, de természetesen volt össznépi wall of death, meg néhány idióta is, akik a karpörgetős windmill technikát alkalmazva próbálták elbaszni mások szórakozását, de csak ideig-óráig sikerült, mert könyörtelenül összecsapott felettük a tömeg... Én ugyan nem vágom a repertoárt, de a Wake Up azért ismerős volt, a Fuck Everything-nél meg, mint ha Fuck Putyin szöveg közös ismételgetésére tanították volna be a népet... na igen, ez itt nem Közép-Európa.

Alex Lopez dobos teljesítményét ezúttal is csak méltatni lehetett, iszonyú húzást ad a zenének, azonban Chris Garza és Mark Heylmun gitárosok is kivették részüket a show-ból, főként Mark, aki a színpad hozzánk közelebb eső felén vágta a grimaszokat és a mosolyokat. De ez az Eddie gyerek... oké, jól hozza az üvöltős dolgokat, meg egy reszkető ideggombóc módjára mozog, de ha minden este Dan Kenny bőgőst inzultálja az itt tapasztalt, nem túl kedves módon, akkor utóbbi lassan kórházba fogja végezni. Itt is előbb "véletlenül" lökte rá az erősítőkre - láthatóan fájlalta is utána a kezét -, másodjára viszont nem volt kegyelem, és szabályszerűen kirúgta alóla a lábait, Dan sántikálva bicegett hátra az utolsó előtti dalnál, és adta a road kezébe a hangszert. Ugyanekkor Chris is lezúzta a gitárját és elhagyta a színpadot, én meg csak lestem, hogy mi a franc van, a koncert végére feloszlik a zenekar?

Legalábbis ennyire jó hangulat sugárzott a színpadról... Utána persze olvastam, hogy újabban ez dívik náluk, lezúzni a cájgot, ami talán jó móka, de egészen biztosan nem pénztárca kímélő. Aztán mindenki visszajön mosolyogva, zárásként You Only Live Once, a közönség még követelné, hogy "van mór szong", de este 11 van, kíméletlenül vége a bulinak. Legalábbis a zenének, a színpadról még megy a pengetőszórás marokszámra, dobverők is repülnek, majd Mark még közel háromnegyed óráig osztogatja az aláírásokat, és mosolyogva áll oda a sokadik közös képhez is, tényleg jó arc, pár szót váltunk vele, semmi allűr, és még azt is vágja, hogy ha magyarok vagyunk, akkor Budapest, ami szép város, és már várják a júniusi bulit.

Annak ellenére, hogy véletlenül sem az én asztalom volt ez az este, mindenképpen érdekes tapasztalatnak bizonyult. Suicide Silence rajongók ne parázzanak, jó formában van a csapat, még ha az új lemezt nem is övezik dicshimnuszok, június 15-én pedig az A38-on zúznak, lehet készülni a karatéra, meg a kinti árakon húsz fontba kerülő dizájnos pólókra, választék volt bőven.

A fotókért köszönet Juhász Gabriellának!



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet













Klipmánia