Médianysos - 3: A három testőr és A négy testőr (1973-74) 

Megjelent: március 25. szombat 18:05
Szerző: Dionysosrising
    Kultúra 

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai - A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1973-74)

Talán nincs a filmtörténelemben még egy olyan regényadaptáció, amit ennyiszer, ráadásul ennyi stílusban forgattak le. A klasszikus, többé-kevésbé Dumas-hű feldolgozások mellett készült belőle sorozat, a szolgák szemszögéből forgatott paródia, wuxiaba ágyazott, drótos párbaj-akrobatika, a főhős parafrázisaként felfogható női változat, és legutóbb egy steampunk beütésű akció-film, de tekinthetjük a történetet az adott kor feltörekvő, vagy állócsillagjainak 10-15 évenként filmre vitt bemutatkozási lehetőségeként is.



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Ilyen gazdag feldolgozási múlttal tehát mindenkinek meg lehet a kedvence, nekem talán a leghíresebb, és legklasszikusabb, az 1973-ban készült Richard Lester-féle produkció határozta meg leginkább filmes viszonyomat a klasszikus történethez. Lester ragaszkodott a regény vonalvezetéséhez, így a testőrök kalandjai nem is fértek bele egyetlen filmbe, jóllehet a leforgatott két rész egyszerre készült, és eredetileg egyetlen filmnek is szánták, ám már akkoriban is a profit határozta meg a sikert, így - ugyan a színészek csak egy film után kapták meg szerződésben rögzített bérüket -, a producerek és forgalmazók két külön alkotásként, dupla annyi haszonnal vetítették le a kor szupersztárjait felvonultató filmet. A szereposztás a mai fiatalság számára talán már nem annyira impozáns, de a hetvenes években mind Amerikában, mind Angliában igazi nézőcsalogató faktorként vitte el a film költségvetésének jelentős részét.

Lester olyan arche-típusokat és jellemzőket teremtett az eredetileg is arche-típus szereplőkből, mint Rochefort - akit a metal kedvelők kedvenc színésze, Christopher Lee játszott - félszeműsége, vagy D'Artagnan fiatalsága - addig ugyanis meglett férfiként ábrázolták az egyébként a regényben is tejfölösszájú hőst -, és sok vonatkozásban el is tért a regény-sugallta szereplői alkatoktól: Richelieu bíborost az eredetileg az egyik testőr szerepére szánt Charlton Heston alakította, és a nagydarab, harsány Porthost a vékony, és hiúságában is visszafogott Frank Finlay - mondanom sem kell, hogy a színészek kvalitásaiból következően mindkét választás parádésra sikeredett. D'Artagnan szerepére a fiatal, és a naivitást, valamint a sokszor "kivagyi" hebehurgyaságot is remekül közvetítő, akrobatikus mozgású Michael York lett kiválasztva, Athos alakját a tulajdonképpen önmagát alakító, állandóan italozási és verekedéses botrányba keveredő Oliver Reed öltötte magára, míg Aramist a kor szépfiúja, a rendező kedvenc színésze, Richard Chamberlain alakította. (Aki főszerepét játszotta egy másik, D'Artagnant mellékszereplőként ábrázoló Dumas-adaptációnak, a Vasálarcos férfinak is.)

A képi világ, a kosztümök káprázatosra és korhűre sikerültek, a párizsi utcák talán egyik filmben sem voltak ennyire húgyszagúak, és a köznép sem azt a "megszépített" francia polgárságot mutatta, amit a korabeli kalandfilmek addig közvetítettek. Piszkos, bolháktól hemzsegő, faragatlan iparosoktól valamint parasztoktól hemzsegő világ tárul a szemünk elé, ami szöges ellentétben áll az arisztokrácia dőzsölő, és fényűzésben unatkozó dekadens eleganciájával, felsőbbrendűségi attitűdjével. A négy főszereplő szintén nem az az idealizált, egydimenziós karakter: Athos iszákos és durva, Aramis önző, és lenézi társait, Porthos együgyű, D'Artagnan pedig hebrencs és olvasni nem tudó kisnemes, mégis imádni való valamennyi, mert olyan embereket testesítenek meg, akik Dumas romantikus világában mégis felette állnak a kor társadalmának a bajtársiasság, becsület, no és persze a harci tehetség által.

A filmet mégsem ez emeli ki a feldolgozások tucatjaiból, hanem Lester rendezése, aki bámulatra méltó módon adagolja a humort a kalandok közé, így legyőzhetetlen hősei olyan emberközelivé válnak, amilyennek még sosem ábrázolták őket. A remek akciójelenetekben így nem a vér dominál, a szinte burleszk-szerű poénok azonban nem fordítják át a cselekményt paródiába. A regény egyik központi szálát adó, az ellopott nyakékért Angliába tartó, egymás után elhulló testőrök bukása egyszerre szívszorító és komikus: Athos vívás közben egy vízimalom lapátjaiba gabalyodik bele, így tudja tulajdonképpen már lefegyverzett ellenfele torkon szúrni (ami túl élethűre sikeredett, mert a színész tényleg megsebesült), Porthos fejére egy kiprovokált párbajban az istálló tetejének leomló darabja esik - hiúságára jellemzően legnagyobb gondja nem az e következtében kapott karszúrás, hanem kiszakadt inge -, egyedül talán Aramis esik el úgy, ahogy azt egy hőstől várná az ember.

A humor másik forrása D'Artagnan szolgája, Planchet, aki a saját csetlő-botló ügyetlenségében szintén a burleszk világából maradt ránk, de számtalan geg adódik a kor emberének viselkedését kifigurázó és színnel teli életképekből is: Bonacieux kispolgári megmozdulásait, vagy a kocsmákban játszódó borböfögéses, zsírtól csöpögő jeleneteket nehezen feledi az egyszeri néző. (Lestertől már a kezdetektől fogva sem állt távol az extremitás, eleinte úgy gondolta, hogy a filmet a Beatles négy tagja játssza! - ne feledjük, hogy a rendező munkája az együttes első filmje volt. Az akciójelenetekben rejlő humor-faktor csúcsát ugyanakkor nem ez a film, hanem a Húsz év múlvát felidéző folytatás nyújtja, amiben a főhősnek egy törpék (!) által alulról irányított, mechanikus szerkezetű elvarázsolt-kastély-szerű szobában kell életét menteni.) A rendező még La Rochelle embertelen ostromát is egy amolyan huszáros - bocsánat, testőrös - csínytevésként ábrázolja, ahol hőseink képesek a hosszúkás francia kenyeret, amolyan baseball ütő módjára a repülő bombák visszaütésére használni, mindezt úgy, hogy a nézőt nem fogja el a "mi a franc volt ez?" szürreális érzése.

Természetesen nem maradunk torokszorító, érzelmes jelenetek nélkül sem, Constance Bonacieux - akit a hetvenes évek szex-szimbóluma, Raquel Welch játszik - halála a film tragikus történéseinek kiemelkedő pillanata, akárcsak D'Artagnan mindent kockára tevő, gyászból eredő fájdalma, vagy Athos önrombolásra buzdító szerelmi csalódása, és feleségével, a gonosz Miladyvel fenntartott ambivalens viszonya.

A film óriási siker lett, köszönhetően, a pazar díszleteknek és a színészek játékának, de legfőként az új rendezői felfogásnak, ami - sajnos - semmilyen más korabeli kalandfilmben nem köszönt vissza. 1989-ben készült egy Lester-féle folytatás, de hiába jelentek meg újra - és működtek - az elődöt sikerre vivő elemek, a film limitált hossza nem engedte kibontakoztatni a történetet, amit ennek érdekében jócskán át kellett dolgozni - természetesen a végeredmény kárára. Ajánlom hát mindenkinek ezt a kortalan, kétrészes klasszikust, már akinek nem jön a könyökén ki Dumas története, és nem olvasva a regényt, szeretné a legpontosabb képet kapni annak tartalmáról.

Garael, dionysosrising.blog.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 26. és 2017. október 12. között:









Klipmánia