Médianysos - 2: J. F. Cooper - Nagy Indiánkönyv (1823-1841,  

Megjelent: február 03. péntek 18:00
Szerző: Dionysosrising
    Kultúra 

A hősök sosem halnak meg. Sajnos, ez, a metal dalokban is gyakran emlegetett aforizma a mai digitális ifjúság korában igencsak átértékelődött. Persze, nem mintha a mai hősök tényleg meghalnának: a különböző kiadói univerzumokban tobzódó természetfeletti lények nagy része valóban halhatatlan a sztori szerint, és ha az egyik univerzumban véget is ér az életük, egy másikban új erőre kapva küzdhetnek meg szintén halhatatlan főellenségeikkel.

Ugyanakkor kíváncsi lennék, hány gyermek, vagy tinédzser választaná magának kedvenc hősének Winnetou-t, vagy Csingacsgukot, korosztályom kedvenc "bajnokait", és vajon hányan rágták végig magukat az indiántörténetek vaskos kötegein, egy életre meghatározva az emberközeli(bb) hősök példamutató viselkedési formáit. Az indiánok mítosza tehát szertefoszlott, a mai Z és Alfa-generáció identitáskeresése a prériről egészen másfajta, a történelem kívüli színterekre tevődött, ahol bármi megtörténhet - és meg is történik, ráadásul jóval modernebb formában, mint amit az indián-romantika nyújtani tudott.



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Az indiánregények műfaja sajnos az idők folyamán nem tudott megújulni, mint ahogy többé-kevésbé filmes alkotótere, a western: az indián, mint hős, még negatív formában sem jelenik meg a regényekben, jóllehet, tökéletesen alkalmas lenne - persze saját történelmi környezetében - a példaképteremtés összetett folyamatára. Nem hiszem, hogy a könyvtárakból sokan kölcsönöznék ki Winnetou, vagy Nyomkereső kalandjait, akik mindenféle szuperképességet nélkülözve, pusztán saját erejükkel, ravaszságukkal és az erkölcsi megingathatatlanság tudatával voltak képesek az ellenségen felülkerekedni, vagy akár még nemesebbé válva, de elbukni.

Jómagam nem vagyok a nosztalgia "régen minden jobb volt" hamis tudatának a foglya: elfogadom, hogy az idők változnak, és modernebb hősökért kiáltanak, de akárhogyan is nézem, a példaképek mai és régebbi motivációi tuljadonképpen alapvetően nem változtak, pusztán a környezet, amiben hőssé válva vívják harcukat.

Abba, hogy az én generációmnak az indiánok jelentették a hőskeresés legbővebb forrását, minden biztonnyal belejátszik a vasfüggöny általi izoláltság is, ami nem engedte a szuperhősök univerziumait megismertetni az ifjúsággal, ráadásul a képregény, mint szupermen és társai megjelenítésének legbővebb platformja, nem igazán terjedt el - emlékeim szerint csak a Füles c. rejtvényújság közölt heti rendszerességgel képes történeteket, és az első, kimondottan ilyen irányultságú folyóirat a gyermekeknek szóló Kockás volt, ami egyben remekül jellemezte a hatalom hivatalos álláspontját a műfajjal szemben.

Nekünk tehát "maradtak" az indiánregények, és azok NDK - egyébként remek - filmes feldolgozásai: ekkor vált a gyermekek (és anyukák) kedvenc hősévé a kiváló fizikai adottságokkal rendelkező Gojko Mitic. Gyermekkori vitáink így nem Superman és Batman, hanem Karl May és J.F. Cooper hőseinek kalandjairól szóltak, mindkét író regényciklusa hatalmas - és gyakran közös - rajongótábort generált. Jóllehet, Winnetou és Old Shatterhand kalandjai emészthetőbb formában kerültek az ifjúság elé - az eredetiből kiplántálva a faji felsőbbrendűség hirdetésének túl nyilvánvaló lenyomatait - nekem mégis Cooper regényei váltak kedvenceimmé.

Cooper regényei nem hiába képviselték sokáig az amerikai eposz hősfelfogását, minden arche-motivumot tartalmaztak, amit a későbbi kalandregények: az ember küzdelmét a természettel, a saját hazáját óvó és harcra kényszerülő harcosét, és a harc által megtisztult, új embereszmény születését. Ráadásul mindezt olyan történelmi környezetbe ágyazva, amiről a történelemkönyveink sem sokat szóltak. Érdekes, hogy Cooper nem az általunk ismert sorrendben írta meg a regényciklust összekötő Nathaniel Bumpo kalandjait, elsőként a Nagy Indiánkönyv gyűjteményes kiadásában negyedikként szereplő Bőrharisnyát, és legutoljára a ciklust nyitó Vadölőt.

Jóllehet, a romantizált, gáncs nélküli, ám tetteit folyton az erkölcs oldaláról vizsgáló hős minden regényben szerepel, mégsem mindig ő a főszereplő: a remek filmfeldolgozásból ismert Az utolsó Mohikán-ban is hiába állítják a középpontba, a regény igazi hőse Unkasz és apja, Csingacsguk. Ez utóbbi történet rámutat arra is, miért volt több Cooper társainál: az apa-fiú kapcsolat, és a gyermekét elvesztő szülő tragédiájának kiváló ábrázolása jóval túlmutat a sablon indiánsztorik keretein. Az indián alakja Cooper regényeiben a Rousseau-i emberértelmezéséig nyúlik vissza, vagyis az ember, mint természeti lény alapvetően jó, pusztán a társadalom (civilizáció) formálja azzá, amilyen. Az író tehát nem ítélkezik negatív hősein sem, jóllehet a kritikát sem veti el, de azokat szinte mindig a franciákhoz, vagy angolokhoz köti.

A regényciklus fordulatos történelmi háttere emellett kiválóan alkalmas Amerika urbanizálódásának, az egyre inkább kisebb élettérbe hátranyomuló őslakosok és a prérit felszántó pionírok küzdelmének ábrázolásához, valamint a későbbi westernek hőstípusának kialakulásához. Bumppo - vagy regénybeli nevein Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya - aktív résztvevője és alakítója a történteknek, de mellette az indián eszményt megtestesítő Csingacsguk is egyenrangú hős - persze erkölcsi értelemben. Kettejük barátsága az ifjúsági irodalom - bár Cooper a felnőtteknek szánta regényeit - ékes példái, elválásuk pedig a világirodalom eposzaiban ábrázoltakhoz hasonlóan tragikus. Csingacsguk halálával hiába él tovább Bumpo, a záródarabot jelentő Préri-ben már céljait és motiváltságát vesztett hős, aki "furcsa idegenként" bolyong a számára új értékeket hozó világban. És talán éppen ezért annyira emberközeli, aki bizony megérdemelné a halhatatlanságot. Mert a hősök sosem halnak meg.

Garael, dionysosrising.blog.hu






rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 26. és 2017. október 12. között:









Klipmánia