×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Szabó Putyur interjú - 3. rész (2014) 

Megjelent: 2014. december 24. szerda 12:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Szabó István 1980-tól 1985-ig volt a P. Box dobosa. A második részben a Pandora's Box első éveivel foglalkoztunk, most inkább az 1984-es évre koncentrálunk...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Egyébként honnan a Putyur név?

Pityi dödögte így ki, mindenkinek osztott ilyen neveket. Nem voltam nagy híve, de rajtam ragadt.

A zenekar történetét én egy ívnek látom, az első lemez után a másodikkal még sikeresebbek lettetek...

Nemrég hallgattam megint végig a két lemezt, én azt gondolom, az első lemez nótái érdekesebbek. A második meg populárisabb. A Soha nem elég olyan jó, olyan kompakt, hogy minden szava igaz ma is. Ugyanakkor meg az Éjféli szekér olyan szép és annyira jól énekli Miki, annyira arról szól, amire gondoltunk. Akarsz valamit, eltervezed, megvalósítód és akkor az lesz. Nekem az egész karrieremben - ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni . az a legszebb, hogy megtörtént. Megpróbáltam, elterveztem, megcsináltam, meglett.

Egy élmény: Mi nyitottuk 1984-ben az Ifiparkot. És aztán a nyár minden hónapjában itt játszottunk. Az egyik nyári koncerten fönn ültem a színpadon, kinéztem jobbra és az Intercontinental Szálló üvegein láttam visszatükröződni a lemenő vöröslő napot. Kinéztem a közönségre, a tömegre és azt mondtam magamnak: Pityu, ezt most nagyon jegyezd meg, ezt a pillanatot. És ezekben az első lemezes nótákban is ezt érzem. Például a Dödöle, hát azt örültünk, hogy meg tudtuk csinálni! Ugye buta rockzenészek 10/8-adban. Érted. És megvolt. Elnézést kérek. Megcsináltuk. És koncerten, benne a dobszóló. És másmilyen lett, sőt több lett, mint a P. Mobil, akikre egyébként mélységes tisztelettel gondolok. És persze a második lemezre érkezett Gyula, mögöttünk meg ott volt az első lemez tapasztalata. Legyünk egy kicsit népszerűbbek, kommerszebbek. Ott gyakorlatilag minden nóta... hát...

Mind sláger.

Nem akartam én kimondani, kösz. Nekem a kedvencem a Valami rock and roll. Az úgy készült, hogy megvolt a téma, de semmi más, még a tempó sem. Na, ezt eljátszottuk tangóban, bossa novában, érted. Rockabillyben, mindenben. Nem én voltam ugye a főkutya a zenei kérdésekben, de mondom: "Gyerekek. Most szórakoztok velem? Van gyors tempójú nótánk a lemezre? Ez az." Egy, két, tám-diru-diru-tütü, stb. Na, hát így van a nóta. Tudod ez is olyan, hogy ki kell várnod azt a pillanatot, amikor ezt az ötletet bemondhatod. Amikor már megfeneklettek a többiek, hogy hogy legyen. Mert sokszor feljön, hogy "és akkor te, mint zeneszerző". Akkor tudsz hozzátenni, amikor eljön a megfelelő pillanat. Öcsi azóta se szereti, mert nagyon gyorsan kell benne játszani.

Ha már ezeket a dolgokat foglaljuk össze, akkor még egyet el kell meséljek. A Zöld, a bíbor és a feketének én találtam ki a címét. Kis dolog, nem baj, de igaz. Ezzel járultam hozzá az örökkévalósághoz. Öcsi elmesélte már, hogy hogy jött ez a szám. Megírta korábban, játszottuk már Mikivel is, de nem tetszett a zenekarnak, mert körző, vonalzó. Majd jött Gyula, kért egy számot, ezt kapta Öcsi elő. Gyula fogékonyabb a lírai dolgokra is, Samunak nem tetszett annyira. És pont szegény Radics Béla meghalt. Megszületett a nóta, Csiga visszakerült, megírta a szöveget. Itt is hosszú kínlódás volt a szöveggel, de mindent gyorsan kellett csinálni, jött a kislemezfelvétel, le kellett adni a lókotta-kivonatot, szöveget, mindent, ellenőrzésre. A próbahelyen az ajtó mellett állt a Hammond orgona, mentem ki, Samuka ott állt. "Mit csinálsz?" - "Nem tudom, mi legyen a nóta címe." Mondom: "Három szín van benne, zöld, a bíbor és a fekete." - "Ú, tényleg." És kimentem a helységből. Így születnek a nagy dolgok. Nem volt ováció, tapsvihar, csak megtörtént. Ennyit tudtam tenni.

A szövegírást feszegetni talán nem szerencsés a P. Boxban, tudom, hogy Csiga Sanyival közel sem felhőtlen a viszonyod...

Én nem haragszom rá, ő haragszik rám. Annyi a probléma, hogy olyan jogosítványokat talált ki magának, amit nem is értek. Ő szaladt ez ügyben Debrecenig.

Nem is erre akarok kitérni, hanem arra, hogy a második lemezen vegyesebb a szövegírói kép a borítón.

Te is tudod, hogy a borítón szereplő, így a szerzőként lejelentett nevek többnyire nem fedik a valóságot. Sanyi írt a második lemezre is természetesen, de Gombocz Lajos is besegített, sőt Varga Mihály is, aki a IX. kerületben volt a kultúrfelelős, csak akkor lehet, hogy nem szerette volna, ha a neve ilyen kontextusban is felmerül. Ő szerezte nekünk egyébként a Dési Huberes klubhelyet is. A feltüntetett nevekkel kapcsolatban, ugye az Engedj mellett az én nevem is ki van írva szerzőként, de ez csak pénzügyi sakkozás eredménye. Jogdíj. Szörnyű dolgok. Ezek mellett az emberek mellett ez nekem nem volt ügy. Ma persze lehet, hogy jó lenne, ha a nevem szerepelne a Zöld, a bíbor mellett jogdíj vonalon, de érdemtelenül lenne így. Sanyi védelmében azonban el kell mondjam, hogy Samuka idegbaja a szövegekkel kapcsolatban nem csak rá volt érvényes, de Gombocz-cal is ugyanaz ment. Beállított a szöveggel, majd Samuka ugyanúgy visszadobta, nagy vitatkozások közepette.

Samu találta ki, hogy Kő kövön. Erre fűzette fel utána a többi szöveget is. Ugye az egy Wass Albert versben van, hogy a "víz szalad, de a kő marad". Nem tudom, hogy Samu ismerte-e akkor ezt a verset egyébként. Megszületett ez a nóta, és ez lett a lemez vezérmotívuma is.

Öcsi találta ki a gótbetűs tipográfiát. Samu hozta a borító-ötletet is. Sokkal jobb borító, mint az első. A második már tényleg úgy nézett ki, ahogy kellett. Nagyon szerettük Vallejot, a festőt, aki témáit a lovagvilágból merítette. Ló és harcos mindig témája volt. Az Interpress magazinnak sokszor az ő képei illusztrálták a címlapját. Az első lemeznél még nem volt lehetőség szöszölni.

Külföldi koncertek?

Volt egy cseh turné, ahol a szervező meg akart lépni a pénzzel. A cseh vidéken is játszottunk, elmentünk Jicin mellett is. Prágában is játszottunk, nagy élmény volt, egy szecessziós épületben volt a koncert, a prágaiak kíváncsiak voltak ránk. Nagy élmény volt, hogy milyen más a vendéglátás az éttermekben. Itthon csak sejtettük, hogy talán valószínűleg valahol a vendég idehaza is iszonyatosan fontos lehet, de meg nem tapasztaltuk. Prágában meg egy helyen rendeltem, majd mondtam, hogy ej, ha még egy kis sütemény is lenne. Erre a főúr benyúlt a zsebébe, pénzt vett ki, majd szalajtott valakit a szomszéd üzletbe süteményért. Olyan szép dolog az ilyesmi. Sajnos nem igazán készültünk fel, nem tanultunk be csehül semmit, nem volt olyan kiugró siker. Annyi haszna azért volt, hogy ott ismerkedtünk meg a Prague Selectionnel, akik aztán jöttek itthon is vendégségbe.

Nagyon érdekes volt, mikor viszont Nyugodt-Németországban játszottunk. Egy vidéki kistelepülésen egy magyar disszidens volt a kultúrvezető. Egy fesztivált csinált itt, az East-West Festivalt. KGST zenekarokat is hívott, itt tévéfelvétel is készült, de talán nem adták le idehaza. Furcsa fesztivál volt, dixieland, blues, rock, egyéb, mindez egy színpadon. A közönség pedig békésen megnézett mindent. Itthon meg a P. Mobil közönsége dobálta a P. Boxot. Ott nagyon nagy sikerünk volt. Ott sokat gondolkodtam azon, hogy... OK, kimegyünk, Gyula iszonyú jó, jók leszünk. De mit jelent az, hogy jó, odakint? Mi az, amitől mi mások vagyunk? Úgy biztosan játszunk, mint egy másodvonalbeli angol zenekar. És? Ez akkor egy pillanatra elgondolkodtatott és azt gondoltam, hogy ez itthon nagyon szép, de hát ennek a nyugati érvényessége vajon milyen? Nehezen leírható ez.

Mindenesetre nagyon szerettek, össze is barátkoztunk egy hamburgi zenekarral. Ide a Désiből indultunk, ahol én minden eshetőségre felkészülve, körtepálinkával felszerelkeztem. Mi a legegyszerűbb kapcsolatfelvételi módszer? Ez. Na, kitekertük a körte nyakát, majd ezek után Samuék '86-ban ennek révén ki is mentek Nyugat-Németországba egy turnéra, de akkor én már nem voltam a zenekar tagja. Nem baj, nem sajnálom.

Nem látok a koncertdátumaitok közt szovjet helyszíneket.

Nem voltunk ott, csak szerettünk volna. Hogy mi volt az oka? Mert mi akkor éppen "nem értünk rá", és helyettünk a Karthago együttes ráért. Természetesen ráértünk volna.

Párszor volt előzenekarotok a Tűzkerék. Erre hogyan emlékszel?

Két komoly élményem van Radics Béláról. Az első, hogy mikor Szörényi Örs megszületett, ezért az Illés nem lépett fel az FMH-ban, hanem helyette Béla valamelyik formációja játszott. Én az Illésre mentem, nem örültem ennek. Előtte Erdős Péter tartott előadást a helyszínen arról, hogy hogy is van ez az egész dolog. Hát, hallgattuk, hallgattuk, hittük is, nem is, de még gyerek voltam. Párnákon kellett ülni, miközben mellettem egy csávó csajozás címén rugdosta a nőmet. Mondom, kis csávó, húzzál el, összetöröm kezed-lábad. Igen ám, csak azt nem tudtam, hogy öten vannak. Úgy elvertek koncert után, hogy két hónapig hordtam a monoklit. Napszemüvegben közlekedtem.

De Béláról és erről a koncertről: az jött le, hogy Béla nem tud improvizálni. Azt el kell mondjam, hogy úgy szólt a gitár a kezében, mint bármilyen nagy névnek a világon. A hangok birodalmában azonban nem volt annyira otthon. Az improvizáció sok esetben torpant meg azon, hogy megfogott egy hangot, ami az adott harmóniához nem nagyon illett, majd elkezdte szépen fütyülni, hogy hátha odaér... de nem ért oda. Az, hogy Tátrai Tibcsi agyon dicséri, egy nagyon szép gesztus, nyilván magában ő is mást mond. Én már öreg vagyok, nem fogok hazudni. Azt tudta, amit tudott, amit meg nem tudott, azt nem tudta. Revelációval hatott a hangzása, becsűrte azt az erősítőt meg a gitárt, úgy szólt, mint az álom. De hát két dologból áll ez: van a tónus és vannak a hangok. Utóbbit nem tudta.

Tátrai tud bluest játszani. Tátrai az a zenész, aki egy egyenes zenei fejlődést mutatott be a bluestól a bitonális jazzig. Tátrai mind technikailag, mind zeneelméletileg nagyon nagyon komoly! És ezt nem azért mondom, mert a végtusát is volt szerencsétlenségem látni. Nem volt jó látni. Pengető elejtés, minden volt. Karitatíve játszott előttünk, Samuka erőltette, ő hívta, segíteni akart. Hát... nem volt jó látni, hallani. Minden hangszer iszonyatos idegi koordinációt igényel. A pia ezt kikezdte. Ha nagyon finoman fogalmazok, akkor is árnyéka volt önmagának.

Hogy emlékszel vissza Öcsi kiválására és Zsöci érkezésére?

Hú, ez nehéz, nehezen tudom ezt elmondani. Tudod, milyen egy zenekar? Mint egy kutyafalka. Együtt ugatunk. Amíg az érdekek összetartják a zenekart, addig megy, de aztán, ha ez nincs, akkor szétmegy. Nem voltunk elég bölcsek az összetartáshoz. A világ nem olyan, ahogy azt Öcsi elgondolja. Olyan se persze, mint ahogy én elgondolom.

Ide egy történet. Székesfehérváron egy NDK-s zenekarral játszottunk, ahol egy bizonyos Hans nevű zseniális brácsással Öcsi elmerült a vörösborok rejtelmeiben. Öcsi, ne szórakozz, ezt nem lehet. Mosolygós, "beszórakozott" állapotban feljött Öcsi a színpadra, Samu nem látott a dühtől. "Öcsi! B*zdmeg, hát a kurv* életbe!" Egyetlen egy probléma volt egyébként ezzel: az Egérszerenád. Eleve egy Led Zeppelin, botladozó tempó és... egy basszusszóló! Na, három, négy, kezdődik a szóló: tip... tup... tip... pala.

Folyamatos tizenhatodok, hát kurv*ra nem megy. Azt hiszem, kétszer nyolc ütem, és akkor egy pergetéssel visszajövünk a témára. Hát, az a figura nem jött az Öcsitől, ami ezt megelőzi. Hát... nem, hogy ez nem jött, de a kisöccse sem. Én doboltam, néztem Öcsire, hogy akkor most? Kétségbe esett szemekkel néz rám, közben: tirip... puru... tiri... dara... tiri. Hát, semmi. B-verzió sem. Lement kétszer annyi periódus, mint ami kellett volna, kicsit szívattam is szemét módon. Aztán egyszer csak megsajnáltam, beütöttem a témát. Szóval... őt így kell elfogadni.

Samu meg közben a másik véglet volt. Ugye, mint korábban mondtam, a szorító bizonyíthatnék és feszítő érzések. Az se volt jó. Nem attól volt jó a buli, hogy most agyon izgulom magam. Vagy egy másik dolog. Világítás. Lemész vidékre, kis helyek, közel a fény, vagy nyári szabadtéri színpad, meleg van a lámpák alatt. Hát, bizony, nyáron az nagyon szar, izzadsz, mint állat. Dobszóló, Öcsi beállt mögém. Nem látszott, nem volt a színpadon. Hátra szóltam: "Öcsi! Mire vársz? Cserére?" Ott hűvösebb volt. Szóval... Nem láttuk mi azt igazán jól, hogy ennek a szakmának milyen követelményei vannak, mert siker volt. Jó volt a zenekar, jók voltak a számok. Hogy olyan nincs, hogy lemegyek a színpadról koncert közben, mert meleg van. Nyilván nem voltak adottak a körülmények sokszor, néha rettenetes volt, de akkor sem lehet megtenni.

De inkább az volt, hogy Gyula és Öcsi nehezen viselték el egymást. Ez volt a legrosszabb. Öcsi leszar mindent, ő nem disztingvál. OK, ha a zenéről van szó, igaza van. Ez adott. Ez volt igazából az ok. Volt ott csajügy is, de volt ott minden. De ez az is volt, amikor már valaki tényleg nem akarja. "Most mit kell nekem ez a?" Az a baj, hogy nem minden nagy művész intellektuel egyszerre. Azt elvárni, hogy szünetben lemész és Thomas Mann Varázshegyének szociológiai ábrázolása a század elején? Biztos van ilyen is. Nehéz. A színpadi jelenlét egy olyanfajta önző, magamutogató személyiséget kíván, hogy az lentről úgy látszódjék, hogy most a jó isten szól hozzánk. Ezt akkor mi nem értettük. Összeáll egy társaság, egy darabig megy, majd nem megy.

Gyulának elindult a szekér, István a király... Tudod: csak a sikert és a sikertelenséget nehéz megélni. A többi az megy. Én magamról tudom, hogy amikor ment a P. Box, akkor Erzsébeten úgy mentem végig, hogy 30 centivel az aszfalt fölött jártam. Hát itt is laknak emberek? Hát ott nőttél fel, szaros kölök. Egy történet: Egy idő után budai állampolgárrá váltam. Sose éreztem magam annak, de jó volt eljátszani ezzel a gondolattal. Lemegyek egy nap izzóért a Keralvillba a Moszkva tér mellé, hát ott a Gyula, varkocsban, vastag övvel, ő is oda tartott. Bementünk, öt perc múlva autogram-osztásba fulladt a vásárlás. Gyula, én csak egy izzóért jöttem le. Milyen jól esett volna ez tíz év múlva...

Az ember azt gondolja, hogy neki járnak dolgok. A nagy faszt jár. Aztán meg elment Gyula és senki nem volt sehol. Személyiségben fel kell ehhez a feladathoz nőni. Nagyon kedves vagy, hogy felvetetted, ez egy intellektuális zenekar volt. Igen. De nem láttunk tisztán. Ahhoz már a későbbi kudarc és nélkülözés kellett, hogy ezt most jól átlássuk. Későn. Nem kezeltük jól Gyulát, ehhez nem voltunk elég intelligensek, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen. És az elfogadás után még kezelni is kellett volna a helyzetet! Külön nehéz feladat. Nem is ment.

Te hogy váltál ki a zenekarból?

Valahol az én kiválásom is olyasminek köszönhető, mint Öcsié. Az Úttörő Áruházban volt egy dedikálás. Gyula aláírás közben mondja, hogy "holnap megyek aláírni a szerződést". Mindenki hallgat. Én meg ugye, a nagyon fontos ember: "Gyulám, milyen szerződést?" Ez olyan tavasszal volt, 1984-ben. Azt mondja, hát jöttök, mivel én megyek szerepelni Victor Máté János a vitéz című rockosított dalműjében, s ti oda jöttök statisztálni. Csend. Mindenki hallgatott k*rvára.

Hát, én előttem felsejlett az a jelenet, mikor Mareczky Totó 1983. augusztus 20-án egy emelvényen tartott négy órán keresztül egy lándzsát az István a király premierjén. Én egyébként előtte többször szerepeltem mindenféle színházi produkciókban és ott a bolond rendezőket megismertem. B*zd meg, akarom ezt én? Mi leszek én ott? Tó? Köpőcsésze? Én fogok nyihogni? Azért úgy elgondolkodtam.

De nem is ez zavart a legjobban, hanem, hogy milyen lesz ez a János vitéz? Hogy fog ez rockosan szólni? És akkor kicsit pikírten: "Gyula, ez olyan Kacsóh Pongrác, hogy én a pááásztorok ki-rá-lya..." És olyan lett! Safléban eljátszották. Victor Máté előtt le a kalappal a Non Stop miatt, óriási vokálok, egyebek. De ez...

"Gyula, mi lesz ez, hogy lesz ez?" Továbbra is mindenki kussolt mélyen. "Á, Gyula, elmegyünk inkább szabadságra." Ekkor már többször volt az, hogy ő ide ment, oda ment, akkor a zenekar állt. Nyáron többször álltunk miatta. Hát. Így utólag persze, elmentünk volna, diliztünk volna, de akkor az ember ilyen rátarti volt. Csak az ember ilyen hülye. Hát, OK. Na, Gyula nem szeretett meg ezért, ez is belejátszott.

Beszéljünk egy kicsit az István a király szerepéről a zenekar életében.

Nem éltük mi ezt meg rosszul. Mi örültünk Gyula sikerének. Tegyük hozzá, előttünk a Kuglival... Hát... (Itt egy cikk a belépésről.) Gyula nálunk egy hivatal volt. Másképpen kezeltük. Nem ugyanazok a jogok illettek meg bennünket és őt. De ezt megbeszéltük, ennyi eszünk volt. Hát Gyula, hát OK. Jó. Menjen.

A nemzeti téma miatt az István ránk is hatott, ahogy az egész országra. A lemez mondjuk elég gyengén van felvéve. Borzasztó macerás lehetett a sok sávot felvenni, tegyük hozzá. De lenyűgöző volt az élő előadás. Samu találta ki, hogy játszunk oratórium szerűen belőle számokat. Mint egy Honfoglalás. Iszonyatosan ment ez, borzasztó nagy házakat csináltunk az István programmal.

Szörényiék, hogy álltak ehhez?

Boldogok voltak. Móricz Misi és Németh Oszi is volt ekkor velünk vendég egy KEK bulin. Volt olyan buli, ahol Nagy Feró, Bill, Miki, Sebestyén Márti is volt vendég. Emlékszem, Samu buli előtt parfümözte magát. "Samu, mi ez?" - "Ne viccelj, Hölggyel vagyunk egy színpadon."

Melyik volt a zenekarral az utolsó koncerted?

Németországban, 1985 februárjában játszottam utoljára. Talán még utána egy Désit megcsináltam velük. Erre már nem emlékszem biztosan.

Az Ómen lemez nótáinak készülésében még részt vettél?

Persze, még akkor kezdték el írogatni, próbálgattuk a témakezdeményeket.

Van egy elméletem - persze lehet, most megdöntöd -, hogy Samu, Pityi és Gyula még inkább mobilozni akartak azzal, hogy beveszik a Pálmait. Nem lehetett ez is oka a történteknek?

Á, semmi esetre sem. Ez nem igaz. Samu nem akarta Pálmait, még ha játszottak is együtt a Mobilban korábban. Amikor leszerelt, akkor oda sem vették vissza. Nem, a kirúgásomat Gyula intézte. Amikortól Hobotól kitették Pálmait, ő attól fogva fúrt engem, hosszú ideig. Jöttek vissza a hangok hozzám. Mindenáron vissza akart kerülni az első vonalba, nem volt futó zenekara. Samu el is mondta ezt nekem, de ragaszkodott hozzám.

Mondjuk tényleg nagyjából másfél év telt el a HBB után, mikor majd belépett a P. Boxba.

Gyula kerek-perec megmondta: "Vagy ő, vagy én." Na most akkor, mi legyen? És én ezért konkrétan egyáltalán nem haragudtam Samura. Egészen pontosan ezt mondta Samu nekem ekkor: "Intelligens ember vagy, megérted." És megértettem. Ez volt. OK. Samuka, semmi baj, ezt értem. Azért hozzá kell tenni: Pálmai Zolival együtt voltunk katonák is. Zoli igazi nagyvilági, társasági ember, ebben ellentétem. Ő képes ügyesen helyezkedni. És akkor a végkifejlet: néhány hónap múlva Gyula is lelépett, otthagyta a zenekart. Az élet ilyen.

Nekem van egy olvasatom erről a történetről. Azt gondolom, hogy a következő történt. Zolinak akkor a felesége volt Szirtes Ági színművésznő. Gyula akkor már a színház felé kacsintgatott. Én megmondtam neki, hogy "Gyula, te addig vagy érdekes, amíg rockzenész vagy és oda csak vendégségbe mész. Ha odamész, akkor már te nem vagy rockzenész." Nem járt hangképzésre. Azt is mondtam neki, hogy "Gyula, b*zd meg, tíz év múlva a kocsmapultra könyökölve fogod mesélgetni a történeteket, hogy milyen jó volt akkor". Ahhoz képest nagyon sokáig bírta, nem lett igazam. Mindezekkel együtt, egy fantasztikus belső erő munkált benne mindig is, nem tudok nem elismeréssel beszélni róla, mint énekesről.

Na szóval, valahol itt kell keresni az okokat. Persze én is tettem érte a beszólogatásaimmal. Most mondhatnám gizdán, hogy kitettek a zenekarból, s lám: tönkre is ment. Csak egy kicsit kellene hülyébbnek lennem és jól hangzana. Na de, ugye tudjuk, hogy nem erről volt szó. Az a baj, hogy azért egy kicsit mégis. Tudod, olyan ez, mint a marokkó-mikádó. Kihúznak két pálcikát, de még áll. Viszont már nem kell sok. Hiába Gyulával nagyobbak voltak a sikerek és csak a hála hangján... azt hiszem, ő ezt nem hiszi el nekem, ha mondom: Csak a hála hangján tudok én arról beszélni, hogy vele egy színpadon lehettem.

Mégis, a korszakalkotó és az igazán unikális felállás szerintem a Varga Miklósos volt. Kár, hogy Miki elment. Lehet, hogy nem jutottunk volna ilyen magasságokba, mint Gyulával, mert vele fantasztikus volt. Nála nem volt kérdés, hogy jó lesz-e a buli. Nagyon szép élmények értek és jó szívvel gondolok erre az időszakra. Csak hát az élet nem csak a színpad, onnan le is kell jönni. Na, azt nem nagyon akarom elmesélni, hogy én akkor mit éltem meg. Három hónapig nem mentem ki az utcára. Korábban hívtak ide-oda-amoda, soha nem mentem el. Azt gondoltam, én itt egy nagyon komoly lehetőséget kaptam. Amikor fiatalon, a kis szobámban tudtam volna, hogy az velem meg fog történni, amit a P. Boxban öt év alatt megéltem, akkor sosem hiszem el.

Tényleg, Varga Miklós kilépéséről még nem is beszéltünk...

Több szálon futott az a történet. Találkoztam Som Lalával, mikor Sanyika lelépett tőlük. Mondja, hogy: "Az a baj ezzel a Mikivel, hogy nem tud úgy hergelni, különben már elvinném". Hát, Somnak az éleslátása tiszteletreméltó, de ne akart volna egy másik Sanyikát. Majd 1982-ben elkezdett Mikinek udvarolni Papp Gyuszkó, aki egy jó fej. Na most, mit látott Miki? Nálunk az ment, hogy Samuka állandóan, hogy "te, megint elb*sztad itt meg itt". Ezzel szemben Gyuszkó: "Teeee, szevaaaasz, ú, de jó vagy!" Miki se látta át azt, hogy ahhoz, hogy siker legyen, a nótának mindig 100%-on kell szólni.

Na nem arról van szó, hogy baj lett volna Miki énekével, dehogyis. Aranyos, szerették, imádták, de ugye... a Samu. Nem tudott felengedni, görcsölt mindenen. Öcsi is, én is olyan voltam, hogy... mikor már begyakoroltad, úgyse tudsz többet, felesleges görcsölni. Feszülhetek bármennyire, nem lesz a produkció jobb! A kárára van a görcs. Samu ezt nem tudta soha. Mikor már ment a bicikli, látszott, hogy siker van, akkor se tudta. Hangsúlyozom, utólag meg tudom ezt érteni, de nem volt könnyű elviselni. Ez volt a probléma, hogy nem zenei vezető volt, hanem az egész az ő vállát terhelte.

Neki ki kellett volna menni a színpadra és csak játszani. Nem volt olyan sztár, mint Totya, vagy Tátrai. És ezt tudta is magáról, mert intelligens volt. Vágyott rá, de ez nem olyan, hogy az ember akarással meg tudja magát reformálni. Ő maga volt saját maga rabszolgája, és saját maga rabtartója, egyben. Gyula csak koncert előtt hozta magát hangulatba, behergelte magát, ajtókat ütött szét előtte, de Samu folyamatos görcsben élt. Ez nagyon sokat rontott. És persze tudod a sztorit, volt az a balul sikerült fotózása Mikivel. Papp Gyuszkó ügyesen állította be, hogy svéd zenekar, ott az a gitáros, így, úgy. Miki egyébként nem akart kiszállni, de Samu berágott.

Beszéljünk egy kicsit az újkori P. Boxról, az ős-P.Boxról.

Bízzunk az idők változásában, hogy egyszer majd sokkal méltóbb körülmények közt szólalhatnak meg majd ezek a dalok. Mind Pityi, mind Samu megérdemlik, hogy ezek a dalok megfelelő módon tovább éljenek, mert ezek a dalok ma is érvényesek, hatnak, nem véletlenül játssza őket szinte mindenki. Túlélik az alkotókat. Szörényi Levente fogalmazta meg egy alkalommal, hogy a dalok leválnak a szerzőikről és önálló életet élnek. Ez nagyon szép dolog. A megfelelő körülményeket meg kellene találni. Különösképpen azért, mert Bencsik Samu sokat adott ennek a szakmának, a magyar rockzenének, hiszen az a fajta rockzene, amit ma ismerünk, az nagyjából a P. Mobil zenekarhoz köthető, és abban nagyon jelentős szerepe volt Samunak, hiszen az ő nótáira alapult az a siker, amit a Mobil el tudott érni. A magyar szakma igenis tartozik neki.

Mi, akik vele játszhattunk, pedig különösen! Nem tudom eléggé hangsúlyozni az ő munkásságának fontosságát úgyis, mint dalszerző, mint gitáros és mint jelenség. Egy gitárral mindent meg tudott oldani. Koncertfelvételen is hallható, hogy mennyire precízen és jól hozta a dalok karakterét, pedig nem voltak könnyűek a gitárszólamai. Mint zeneszerző és mint fazon! Nagyon sok teher volt rajta, mint többször elmondtam.

Végtelenül sajnálom, hogy ez a dolog úgy maradt abba akkor, ahogy abbamaradt, ezért nekünk ez dolgunk, hogy ez ne merüljön feledésbe. Az újraindulás a zenekar 30. éves jubileumához kötődött, én borzasztóan örültem neki. Akkoriban azt mondtam, hogy ha nem lesz az egészből semmi, csak összeszedem magam dobilag és egy kicsit megszólal, már örülök neki. Nagyon sokáig nem játszottam zenekarban, nagyon boldog voltam, hogy sikerült. Most nem játszom Öcsiékkel, de gyakorlok, családom nem túl nagy örömére. Nagyon élvezem. Egy csomó dolgot másképp látok zeneileg, mint annak idején. Hangszeren gyakorolni nagyon szép dolog, napról-napra építkezel és látod az eredményt.

A P. Box mostani helyzetéről csak annyit szeretnék elmondani, hogy nekem a kezdetektől az volt a véleményem - és most is az -, hogy ezt úgy kellene megcsinálni, hogy egy nagy koncertet kellene adni, ahol fellép mindenki, aki a P. Boxban valaha is szerepet vállalt. Rákészülni és méltó emléket állítani.

Bálint Csaba (2014.12.24.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet













Klipmánia