×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Szabó Putyur interjú - 2. rész (2014) 

Megjelent: 2014. december 22. hétfő 12:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Szabó István 1980-tól 1985-ig volt a P. Box dobosa. Az első részben Putyur zenei indulását vettük át, ma eljutunk a P. Box megalakulásáig...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





A jazztanszak utolsó félévéről azonnal elvittek katonának két évre, nem tudtam megúszni. Szerencsére volt abban az egységben egy művészegyüttes és lehetett dobolni és vibrafonozni. Rettenetes időszak volt. És az élet milyen, ott ismerkedtem meg egy technikus sráccal, akit Einsteinnek hívtak. El lehet képzelni, milyen szakértelemmel rendelkezett. Barátkoztunk, tudta hol lakom. Egyik szavamat a másikba öltve, közben vettem egy dobot a katonaság után. Mentünk feleségemmel a Nagykörúton, a Nyugatinál ki volt téve egy ezüst színű Rogers. Jaj, de szép, Amerika! Megvegyük? Hát vegyük. Istenem. OTP részletre megvásároltuk, a Dubánt pedig eladtam. Ott állt a szobánkban, jaj, de szép, jaj, de jó.

Volt egy játékunk, a feleségemmel, hogy "Mikor jön már Los Angelesből a turnémenedzser a szerződéssel?" Hát hazaérek egy próbáról Kistarcsáról, mire a feleségem: "Megjött a szerződés Los Angelesből. Valami Einstein hozott egy kazettát, holnap 10-re be kell tanulnod és bemutatni. Idejön érted egy taxival, mentek a Galambóc utcába." Óh, milyen jó. "S milyen zenekar ez?" – kérdezem. "Valami P. Mobil együttes tagjai." Ez volt valamikor 1980 novemberében.

Ide tartozik, hogy Csillag Endrével és Angyal Karcsival augusztusban kimentünk a Fekete bárányokra, s álltunk gizdán a domboldalon, néztük a közönség égnek emelt kezeit. Meztelen karok erdeje, iszonyatos tömeg, por. Itt láttam a P. Mobilt és nem felejtem el: a Sokáig éljen a rock and rollban a zongorának van egy egyszerű témája, és az megy három percig. Ez egyszerű dolognak tűnik, de nem az. A szám vége felé Pityi elkezdett egy kicsit ragadni, hogy finom legyek. "Lassult a jattos." Mondom Csillagnak: "Ilyen szar zenekarba már nem játszanék azért." Na, mit ad isten, pár hónap múlva Pityi Hammondja áll a Rogers-emmel szemben egy próbateremben. Hát ilyen az élet. Nem érdemes nagyon kijelentgetni, meg gizdulni.

Na, másnap 10 órakor be a taxiba a dob meg én. Mint utóbb kiderült, a dob megvétele nagyon fontos lépés volt, normális hangszer nélkül nem lehettem volna tag. Szabó Feri is jelentkezett a P. Boxba, ma az Apostolokból lehet őt ismerni, de nem volt hangszere. Megjelentem, a rőzse is megvolt, 20 hónapja szereltem le, növesztettem. Mondták, hogy OK. A Miskolcot és az Utolsó cigarettát kellett játszani. Ekkor már mindenki megvolt, csak a dobos nem, én érkeztem utolsónak. Elkezdődött a munka. Összecsiszolódás. Kialakul az erősorrend. Mindjárt látszott, hogy ki fújja a Passzát-szelet, ugye a Samunak volt a nagy lehetősége ez a zenekar. Utólag ugye tudjuk, hogy ez, hogy történt, miért történt. Küzdelmes volt, két hét után mondtam, hogy én ezt nem csinálom.

Ugye, mert... Hihetetlen teher nehezedett Samura. Megkapta a lehetőséget, az árát is előre megfizette azzal, hogy egy nagyon-nagyon neves zenekarból kilépett. Közben iszonyatos felelősséggel volt, mind maga felé, mind a zenekar felé és a szakma felé is. Ő amúgy sem volt olyan személyiség, aki a megjegyzéseken könnyen túltette volna magát, távolról sem volt egy "beleszarós" figura. Nagyon lelkis volt, nem volt egy nagyvilági stílusú ember. Szeretett volna az lenni, de nem volt az.

Nagy nyomás volt rajta, hogy... körbenézel, de nincs előtted senki, csak te vagy, a többiek csak mögötted. Nem volt ő való erre a feladatra, de vállalta. Az ismert okok miatt: lemez... és a pénz sem volt utolsó. Ha már a pénz: Sok irigye volt a P. Mobilnak, megfelelően fikázták is őket. Samu mesélte később, hogy korábban Fekete Gabi a Szent István parki miliőből egyszer egy ilyet pöttyentett: "Jó, jó, hogy a Schuster veszi egymás után a mélynyomókat, de mikor vesztek egy rendes öltönyt végre?" Samuka meg egy piperkőc figura volt. Eleve szép ember volt és nagyon adott magára.

A szüleivel élt akkor és... mit mondjak? Lecke utca, kisszoba, miközben sztár vagy, jó vagy, viszont látszott, hogy ha így marad a P. Mobil, akkor ez nem is lesz máshogyan. Az ember 18-23 éves kora közt sok mindenen túllép, de utána már vágyik arra, hogy az eredmények valamilyen módon konvertálódjanak már pénzzé. És ez nem működött a Mobilban. Tehát ez a nyomás nagy súly volt neki. És mind szervezési ügyekben, mind a zenei világ kialakításában nagy szerepet vállalt.

Egy zenekar ideológia nélkül nincs meg. Lehet nagyon jól muzsikálni, de szellemiség nélkül nem érvényes, nem hiteles. Felemlíteném e helyütt Hobo sikerét. Hogy mennyire fontos az ideológia és a zene harmóniája. A szövegírás a nóta elkészülte után történt. Csiga Sanyi írta az első lemez szövegeit. Megírt valamit, elhozta, megmutatta, majd rendre iszonyatosan összevesztek, a Samu elküldte a fenébe. Sok stressz volt ezzel is. Pityivel jártak az ORI-ba, minket ezekből abszolút kihagytak és én ezt nem is bántam. Samuka iszonyatos idegfeszültségben élt.

Nyilván a teher engem nem nyomott, Öcsi már túl volt egy sikerszérián a V'73-mal, de ő egy laza csávó, nem görcsölt. Persze azt akkor nem értettem, hogy mi minden múlik az induláson. Akivel már megtörtént valami, annak nehezebb, mint nekem, akinek vagy sikerül, vagy nem. Legfeljebb sikerül. Nekem könnyebb volt. Ezt akkor értettem meg, mikor kikerültem a zenekarból. "És akkor ezek után most hova?"

Egy hónap alatt összeállt az első műsor, amiben volt egy pár P. Mobil nóta és azok az ötletek, amiket a tagok még korábbról hoztak és mi kidolgoztuk. Például az Éjféli szekeret Janek írta a Mobilból, közösen a Samuval. A Hölgyválasz Piytié volt, azt is a Mobilból hozta. De az Öcsinek is jelentős szerepe volt minden nótában. A Halálkatlan is Mobil-téma volt. A Bolond Öcsi ötlete volt, az is korábbról.

Effektíve új dal írására sor került ebben az egy hónapban?

Ez egy érdekes dolog. Úgy történt ez, hogy valaki hozott egy témát, és elkezdtük kibontogatni. Talán az egy szem Zöld, a bíbor és a fekete volt olyan, hogy Öcsi megírta, mi meg eljátszottuk. De többnyire bejött valaki a témával és akkor "rádolgoztunk". Eleve az volt az alapelv, hogy picikét legyünk bonyolultabbak, mint a P. Mobil. Populáris legyen, legyen népszerű, de legyen egy kicsit "jobb". Idézőjelbe a jobbat. Nem "P. Mobil 2.", hanem kicsit progresszívabb. Ezt eleve meghatároztuk, Öcsi ragaszkodott ehhez a legjobban.

Engem ezekbe a kérdésekbe azért annyira nem vontak bele, de egyetértettem. Ők voltak a nagyfiúk, ők vitatkoztak, sőt veszekedtek egymással ezeken. Öcsi és Samu közt elég komoly "Ki Mit Tud?" zajlott. Én egy kooperatív ember vagyok, gyűlölöm a feszültséget. Samu viszont elég jól kezelte ezeket, ennek nagyon sok köszönhető. Mert ugye, például jött Samu egy dallal, Öcsi meg kierőszakolta, hogy mondjuk a szóló legyen más hangnemben. Ezek kis szikrák, cserepek, amiből felépül a nóta. És ezek ölték egymást ilyeneken. De ilyen volt a közös munka.

Kicsit csapongok, de például a Fantomlánynál, mikor Vikidál beállított vele, annyi témát hozott, hogy abból egy szvít is kijött volna. Na, akkor álljunk neki nyesegetni. "Gyulám, mi lesz ebből, szimfonikus költemény?" Meg kellett oldani ügyesen, tehát a szerző- és előadóművész kilépésének veszélye nélkül kellett átalakítani. Hogy megússzuk sértődés nélkül. És remek dal lett belőle, de ne tudd meg, hogy nézett ki, milyen torzszülött volt. Nyolc torony, hetvenhét fej, kilencvenhat láb jobbra-balra. "Hogy lesz ebből szám, b*zdmeg?" Hát... Ezért is nehéz volt. Viszont ez egyben eredményezte azt is, hogy mindenki magáénak érezte a számokat.

Egy hónap alatt felállt a program, december végén már játszottunk. A Beloiannisz Híradástechnikai Gyár klubjában, a BHG-ban próbáltunk, reggel 9-kor kezdtünk - nem lehetett késni - és délután kettőig próba, egy szünettel. Két hét után a feleségem unszolására nem léptem ki a zenekarból. Hála istennek és neki. És arról nem beszélve, hogy összejött öt szegénylegény. Összeadtunk 10-10.000 forintot és vettünk egy 16 sávos Peavey keverőt. Rohánszky volt a technikusunk, Öcsinek voltak valami Wham ládái, gányolt szirszarokat állítottunk össze, hogy koncertezni tudjunk. Jöttek szervezők, különböző arcok, Samu lehozta Őket, eljátszottunk nekik néhány nótát, aztán lassan elindult a szervezés és elkezdtünk játszani.

Jött a kislemez... Vértes Gyuri csinálta a borítófotót, ebből poszter is készült. Így indultunk. A Rottenbillerben vettük fel, Várkúti Géza volt a zenei rendező. Nem emlékszem a hangmérnökre, de furcsa felvétel volt, egy külön kis szobában kellett dobolni, a fülembe ment a basszusgitár. A keverés nem sikerült túl jól, zajzárral dolgoztak, a cintányéroknál ki kellett kapcsolni a zajzárat, mikor ráütöttem és akkor az persze... na, nem volt jó. Viszont invenciózus volt a feljátszás, zeneileg teljesen jó volt.

Volt egy érdekessége. Ugye játszik egy zenekar koncerten, egyik dal kicsit gyorsabb, másik kicsit lassabb, de minden dalnak megvan a maga tempóvonzata, azon a tempón szól jól. Minden nóta akkor a legjobb, ha ezt sikerül pontosan meghatározni. Ezt az ember ösztönösen játssza. Koncerten. De nem lemezfelvételkor. Azt javasoltam az utolsó próbák egyikén, hogy játsszuk el a kislemezre kerülő nótákat taktjelre. Hoztam egy metronómot. Na, ne tudd meg, esett kelt a zenekar. Nem tudtunk taktra eljátszani. A tempót sem sikerült igazán megtalálni. Hogy értsd: ha bemész reggel 10-re a stúdióba, az nem ugyanaz, mint este 8-kor a színpadon. Bioritmusban is más. Más állapotban vagy, délelőtt kell produkálni az esti aktivitást. Én egyébként is esti aktív vagyok, akkor kivirágzom. Végül összeszedtük magunkat a stúdióban. Ez főleg a Halálkatlanra vonatkozik. A Bolondnál meg Öcsi Moogjával veszkődtünk. Nehéz volt reprodukálni a megfelelő hangot a bevezetőben. Ez nem programozható hangszer, hanem tekergetős oszcillátor és szűrő.

Eladási példányszámra emlékszel?

Szerintem 30.000 példány volt, de a példányszámokat inkább az határozta meg, hogy mennyit gyártottak belőle. Én ezekkel nem nagyon foglalkoztam, ez Samuék dolga volt. Ők intézkedtek. De emlékszem, hogy a második nagylemezt 100.000 darab fölött adták el 1984-ig, pedig jóval nagyobb volt az érdeklődés.

Akkor azt hittem, azért büntetnek minket, mert Gyula koncerten konfjaiban az SS-20-as rakétákról tart kiselőadást. Nem erről szólt, leszarták. Mindenki tudta, hogy minden zenekar körül van ember - akár a zenekarban, akár a közönségben, akár a sleppben - aki jelent. Például Samu egyik újságíró barátjára gyanakodtunk. Ettől még aszaltuk rendesen a rendszert, de nevetve.

Ezt nem akartam szóba hozni, de beszéljünk róla.

Nem Vikidál Gyula döntötte meg a rendszert, de nem is ő tartotta egyben a szocializmust. Egy ember sebezhetőségét aki kihasználja, az szégyellje magát. Szégyellje magát e miatt más is. Nyilvánvalóan nem szép dolog, hogy valaki nem állhatatos, de nem mindenki hős. Mi ugattunk mindig az öltözőben, nem szerettük a rendszert, mert szürke volt, egyszerű, kocka volt, kontraszelektív volt, rengeteg olyan emberrel kellett szóba állni, aki ostoba volt és lihegve szolgálta a rendszert, saját érdekében és sem haza, sem isten nem számított.

De. Lehet, hogy ma fiatalként én nem tudnék jazztanszakot végezni, mert nem lenne rá pénzem. És a rendszer, az összes hibája mellett a kultúrát fontosnak tartotta és olyan dolgokkal ismertette meg az embereket... nem mondom, hogy remek vasárnapi szórakozás a tévében karmesterversenyt nézni, de kénytelen-kelletlen nézték az emberek, s közben azért ragadt valami. És fontos volt a minőség. Akkor a rádióban suksükölni például nem lehetett. Ezzel együtt, rettenetes is volt, nem lehetett hangszert venni, nem lehetett külföldre menni, reszkettünk a határon. OK. Igen. Ugyanakkor ma meg...

Visszatérve Gyulára. Ez neki sokkal nagyobb teher ma is, mint akikről esetleg jelentett. Neki ezzel kell élnie reggel és este. És nem neki kellett volna megbuknia ezzel, hanem a tartótisztjeinek. Ez az élet Babolcsai néni. Végtelenül sajnálom, hogy ez így fel lett fújva. Megjegyzem, rólunk nem olvastam jelentést. Egy zenekarban nagyon fontos, hogy akármi történik, mindig az énekest nézik. Ő a fősztár. Vikidál úgy énekelt, mint nagyjából senki ebben a magyar rockszakmában. Azóta sem. Hátborzongató drámaiságú előadó, 100%-osan átélte a dalokat. Voltak hibái, nem volt "szavakész", ezeken lehet mosolyogni, de lássuk azt is, hogy ő ma gyakorlatilag pótolhatatlan rockénekes.

Azt hiszem, mégsem erről szólt az, hogy - még ha igény is volt rá - nem gyártottak többet a második nagylemezből. Így utólag azt gondolom, nem akartak a zenekarból sztárt csinálni. Kellett nekik Samu, aki kilépésével megosztja a P. Mobilt, de ne nője ki nagyon magát. Az nője ki magát, akit ők (a Lemezgyár) akarnak. A Kft-t hiába nyomták, nem ment. Zseniálisak voltak, imádtuk őket, visítottunk a vicceiken, de nem volt rá közönségigény Alsódabason. Akkor. A második lemezünknél láttuk, hogy 100.000 feletti darabszám után utaltak jogdíjat, rákérdeztünk, miért nincs akkor aranylemez? Az volt a válasz, hogy 30.000-et külföldön adtak el. És akkor azt nem vették meg? 1983 karácsonya előtt bementem egy nagy lemezboltba, hogy lehet-e kapni? Hát nincs. 200.000-et is el lehetett volna adni, de nem akarták. Ennyi. Dorog is annyit tudott kinyomni, amennyit. És akkor hova mész? Fölrobbansz az idegtől, de ez van.

Én most ismerlek meg téged és felrémlik egy meglátás, amit még ízlelgetni fogok, de mintha a P. Box lett volna az a magyar hard-rock zenekar, ami a leginkább intellektuális emberekből állt. Miért alakult ez így? Samunak igénye volt erre?

Igen. Hát, ugye, találkozol egy emberrel. S vagy szívesen beszélgetsz vele, vagy nem. Én már túlléptem ezen, trenírozom magamat arra, hogy ne csináljam azt, hogy nem szívesen beszélgetek mindenkivel. Például egy munkahelyen záporoznak a közhelyek. Ezektől megőrülök. Egy barátnőm gyereke megkérdezte tőlem, hogy: "Te, Pista, te nem tudsz úgy beszélgetni, hogy ne legyen valami tanulsága?" Nem. Ez egy csapás egyébként. Iszonyatosan szerettem beszélgetni. Samuka volt, amikor megőrült ettől. Szerettem beszélgetni. Bessszéllllgetni. Volt, hogy azt mondta, hogy hallgassak már, maradjak csöndben. Nem állítom, hogy nem fetrengtünk közösen, tajt részegen a mikrobuszban. Dehogynem, olyan is volt. De igenis volt egy kulturális színvonal.

Öcsi egy rettenetesen okos srác. Ő egy ilyen igazi jó érzékkel rendelkező ember. Az ő tudása, hihetetlen lényeglátással párosul. Nagyon fogékony a dolgokra, a lényeget, a fontos momentumot nagyon jól tudja megragadni. Zeneileg is. Pontról-pontra hallom ma is a számokban, mit adott hozzá ő, amitől jó és több lett. Samuka egy nagyon finom ember volt, nagyon jó ízléssel. Igényesen öltözött, beszélt, ritkán csacsogott csak úgy. Állandóan olvasott. Miki főiskolára járt, tanult srác volt. Jó társaság volt, egy darabig nagyon jó kohézió volt köztünk. A rajongóknak is az jött le a színpadról, hogy mi jó barátok voltunk.

Egyívásúak voltunk, adtuk egymásnak a könyveket. Samuka nagyon érdeklődő ember volt. Az amerikai popirodalmat nagy részben tőle kaptam. Filmeket néztünk. Külön játék volt a zenekarban, hogy néztük a rettenetes szovjet sorozatokat. Az egyik játék az volt, hogy meg kellett mondani, hogy melyik szovjet filmben van a leghosszabb jelent, amikor nem történik semmi. Ehhez ezeket meg kellett nézni. Mozgattuk az agyunkat.

Pityi a realitások embere volt, nagyon jó eszű, nagyon jó gondolkodású volt. Remek történetek voltak. Ő az ár-érték arány maximalizálója volt. Ő vitte egyébként a gazdasági ügyeinket, intézkedett, szervezett. Pityiről el kell mondani, hogy minden nőt lenyúlt. A finomkodások nem érdekelték, minden este nőnek lenni kell! Idegesítő szokása volt ez és persze mindenki meg volt győződve róla, hogy jogtalan, nem is jár neki, és különben is. Egyszer Pécsett valahogy úgy csajozott, hogy én is hallottam. "Te vagy nekem az oázis, hűs hegyi patak." Ezt az ótvaros szar dumát! "B*zdmeg Pityi, hogy tudsz ilyen f*szságokat mondani?" – kérdeztem tőle utána. És akkor a maga lassú módján: "Hát, ha ez kell nekik." Nem voltak intellektuális problémái ezzel kapcsolatban. Neki minden buli után volt csaja, ez egy picit mindenkinek fájt, pedig hol kellett, hol nem kellett. Összesen egyszer sikerült nőt leütnöm a kezéről, de azt is megoldotta. Nem lehetett zavarba hozni. És hát volt olyan, hogy az adott hölgy a dolog után még úgy érezte, hogy az élet még tartogat valamilyen közös meglepetést. Na azok is érdekes történetek voltak. Ezek a történetek olyanok, amik végtelenül undorítóak és ma már elhatárolódok tőlük. Hahaha.

A zenészfeleségek, hogy élték ezt meg? Tudták? Elfogadták?

Senki nem tudott semmiről. Egy ideig. Negyvenkétszer elment, aztán megbuktál. Mikor a zenekarba felvettek, Pityi az első instrukciók közt mondta el, hogy pesti koncertre nem hívunk feleségeket, ez egy másik szakma. Időnként ilyen nők jönnek, mennek. Aztán úgy jött ki a lépés, hogy Pityi egyik rettenetes csaja kezdte el vinni a hírt az én feleségemnek a viselt dolgaimról. Nem szép dolog ez egyébként, iszonyatos lelkiismeret-furdalásaim voltak, de hát megtörtént. Pedig nem is vagyok az a típus, aki csak úgy "odapittyent".

Mennyire volt nehéz az indulás? P. Mobil kontra B. Box?

Megdobáltak Miskolcon. A rajongók elvágták egy alkalommal a benzincsövet a mikrobuszban, majdnem kigyulladtunk, volt minden. Akkor persze kurva-anyáztunk, de utólag... hát istenem. Ilyen volt a rajongói kultúra akkor és ettől mi is rengeteget kaptunk. Fanatikus drukkerhadak voltak. Hangsúlyoznám, hogy a '80-as évek már csak a drukkerhadakról szólt, de mikor én szocializálódtam, egy tíz évvel korábban, akkor még munkásemberek is beszélgettek a zenéről. Például hallottam egy beszélgetést melósok közt arról, hogy Ginger Baker milyen hosszú dobszólókat játszik. De zenéről beszélgettek és nem a kocsmázásról. A zene központi kérdés volt a minket körülvevő világ szürkesége és a politikai berendezkedés miatt. Valahol rá is voltak kényszerülve, a zene szabadságot nyújtott. Ezzel is jöhetett fel a progresszív zene: Syrius, Mini, jazz-rock, miközben a széles tömegek, a közönség nem feltétlenül értette zeneileg, de érezték. Ma ezért is sajnálom a fiatal zenészeket, hogy előbbre való, hogy milyen helyes srác vagyok.

Névválasztás?

Állítólag megegyezett Schuster Samuval a váláskor, hogy a P betű nem szerepel majd az új zenekar nevében. Marketing szempontból, így utólag nagyon rossz döntés volt, hogy mégis megtette. Én idestova harminc éve beszélek arról, hogy melyik P-ben játszottam. Összekeverhető. Drága Samu akkor nem gondolt erre, el kellett indulnia a szekérnek. Hát... OK. Én első pillanattól nem szerettem ezt. Emlékszem, a 62-es busszal mentünk Óbuda felé, vélhetően Csigával, mert ő lakott ott. Ő mondta, hogy ez lesz a név. Ez hülyeség. Persze ezt nekem könnyű volt bemondani, mit veszthettem ezzel? Mint korábban mondtam, ez a teher a Samu vállát nyomta.

Marha nehéz dolog volt. Ez a név és "betűvita" később szépen elült, a közönség és a szakma is elfogadta. Készült egy szám a Mobilban, Kié a Nagy P? címmel, viccelődtek vele, de a sikereink elhallgattatták ezeket a hangokat. Nem könnyen, de elindult a dolog. Nagyon szép időket éltünk meg már a Varga Mikis korszakban is, főképpen Vikidál belépésekor. Nagyon komoly sikereink voltak, a Debreceni Sportcsarnokot két előadásra töltöttük meg, az Iron Maidennek mi voltunk az előzenekara.

Nem terellek az időrendiség felé, mert nem akarlak félbeszakítani, de ha már itt tartunk, hogyan emlékszel erre a koncertre?

Hát, ez nagy élmény volt. Amikor játszottunk, azt végig nézte a Maiden dobosa, majd a végén bemondta, hogy: "It’s fuckin good!" Ennél több mi történhet velem ezen a világon? Ölelgetett és a buli végén: party. Most kapsz egy akármilyen díjat. És. De volt ennek a bulinak egy másik része is és mivel a végkicsengés jellemző a zenekarra és a korra, és ezt senki nem szokta mesélni, ezért elmondanám, de az érthetőség kedvéért hosszas felvezetővel.

Tudni kell, hogy a Maident a Sportcsarnokba hirdették meg, de mivel mindenfelé hirdették, Lengyelországból, Csehszlovákiából is iszonyatos tömeg jött, eladtak vagy 20.000 jegyet és nem tudták bent megtartani. Kora délután megérkeztünk a beállásra, a szabadtéri színpad tök üres. Elmarad a buli? Két kamion ott állt, de semmi. Mi van itt? Semmi infó, üldögélünk. Aztán, vagy egy óra múlva jönnek a technikusok, s elkezdték építeni a cuccot. Hát az történt gondolom, hogy megérkezett a zenekar, szembesültek a változással, bemondták, hogy OK, de nem erről volt szó. 10.000 ember helyett kétszer annyi. És amíg nem érkezett meg a lóvé valahonnan valahova, addig nem kezdtek el építeni. És ez pedig akkor nem volt egyszerű pár óra alatt.

Végül hét órára fönn volt a motyó. Ez augusztusban volt, késő délután elmentünk, ahol viszont a nyár miatt nem jelent meg a sajtó. Minket is megkértek, hogy üljünk már be. Tudtuk, hogy Hawaiin nemrég vették fel az új lemezt, kérdezgettük milyen volt. Ugye ezek angol emberek a ködből, áradoztak, hogy milyen jó volt ott. Nagyon jóízűt társalogtunk, majd jött a manager, ennyi, idő van. Elmentek készülődni. Mi ennél szerényebb körítéssel voltunk. Minket valószínűleg ekkor azért választottak, mert nem nagyon volt zenekar, aki egy ilyen nagy koncerten ki tudott volna állni.

Mi erre külön próbáltunk. Gyula olyan konferansz volt, hogy túl hosszúak voltak a mondatai. Itt megírtuk előre a konfokat azzal, hogy mivel kevés az idő, ezen spórolunk. Sőt, konf csak három számonként volt. Legyen eszünk, mivel valószínűleg a KGST táborból is jönnek sokan, mutassuk be a nótákat. Ezt oly' annyira szem előtt tartottuk, hogy a számokat is kicsit átalakítottuk, rövidítettük. Sőt én is máshogy játszottam, mert a lábdob és a pergő kapott mikrofont, meg volt egy felülről, így a felső tamra nem nagyon ütöttem.

Ez lehetőség volt, amire úgy is készültünk, hogy vettünk három karton lemezt a Kő kövönből azzal, hogy a technikusok - Hippi volt a fővezér -, mindenkinek, aki angolul beszél, nyomjanak a kezébe egyet. Ne kérdezz, add oda! Marketing. Nagy közönségsiker is volt, de mint mondtam, a Maiden dobosa is végig nézte. Ilyen furcsa orrú srác volt, azt hiszem civilben építészmérnök volt. Hót értelmesek voltak a tagok mind. Végig nézte. Persze nekik ez unikum volt, eljöttek a keleti blokkba.

Jövünk le a színpadról csatakosan, augusztus. A tiltás ellenére fényeket is kaptunk egy idő után, ez is elismerés. Na, jövünk le, a dobos meg a basszusgitáros mondja, hogy milyen kurv* jó volt, meghívtak a partyra is. Jó. Felmentek játszani, Samuval a háttérből hallgattuk. Mikor vége lett a koncertjüknek, akkorra már egy pár csajnak szóltunk, hogy helyzet van. Egész életedben van egy mondat, amire vársz. Ez itt elhangzott. Odajött a basszusgitáros és azt kérdezte: "Ráértek? Ha igen, akkor beszéljetek a menedzserrel, jön, én már szóltam neki. Európában turnézunk, eljönnétek elő zenekarunknak?" Tehát nem úgy van, hogy majd ő, a zenekarvezető szervez mindent, ő csak a zenekaron belüli dolgokra figyel. Az ügyeket a menedzser intézi. Üldögéltünk egy teremben, iszogatunk, a csajok udvaroltak a Maidennek. Jött a menedzser, a kezében egy aktatáska volt - nyilván a buli előtt megszerzett plusz pénzzel - és a lemezünk.

És itt jön be az egész, amiért ezt az egészet elmeséltem. Ez a közép-európai, magyar sár, szerencsétlenség, kisszerűség. Mondom, Samuka, ne szórakozzál. Sokáig nagyon haragudtam ezért rá. De rájöttem, nem ő volt a hibás, hanem én. Mondom, Samu, menj már, beszélj vele. Mit mondott Samu? "Majd szól, ha akar valamit." Mikor kirúgtak a zenekarból, két dolgot hoztam fel. Mondtam, Samuka, két dolgot kell megbeszélnünk csak. Ezt, amit most előadtál, azt nem nekem kellett volna eljátszanod, hanem akkor, augusztusban kellett volna. A másik dolog az volt, hogy mikor a jazztanszakon a diplomakoncertre kellett volna mennem, akkor rákényszerítettek, hogy ne menjek el, mert Nyíregyházára kellett menni öt embernek játszani, mert rosszul volt meghirdetve a koncert. Nem ez a baj, ami most van, de ezekért várom, hogy azt mondd: "Ne haragudj Pistám."

Gonda Jánosnak kellet hazudoznom, kaserolni magamat, hogy miért nem vagyok ott. Öt év alatt ennyi bajom volt összesen. Sokáig rágtam magam a "mi lett volna ha" című történeten, aminek semmi értelme, de utóbb rájöttem, hogy nem ő volt a hibás. Mert ugye mér' nem ment oda? Mert nem volt magabiztos az angolja, meg nem az ő dolga lett volna tárgyalni, meg egy csomó dolog, igen, igen. De nem ő volt a hibás, hanem én! Aki akármilyen szarul beszéltem angolul, de megvolt az a fajta személyiségem, hogy "Hello! Mi újság van?!" Ez így történt! És minden vonatkozása benne van ebben a mozzanatban a korszaknak, a környezetnek, az életünknek. És hát - és ez a lényeg! - lehet, hogy Samu még most is köztünk lenne. Nem az európai turné hiánya fáj ma már.

Ha már itt tartunk, a Motörhead bulira, hogy emlékszel?

Zseniális volt. Benne volt minden abban is. Egy magyar felszerelést állítottak a színpadra. Aki élt és mozgott, az beadta a cuccát. Olyan 15 méter hosszú hangfalállás jött össze, két méter magasan. Volt ott piros, fehér, sárga, fekete. Az Első Emeleté volt fehér, a Minié kék, a többiek többnyire feketék voltak. Soundcheck alatt az egyik Motörhead-techikus felült a másik nyakába hallgatózni, beadtak egy zenét, majd mutogatta, hogy ezt és azt le lehet venni, nem szól. Embertelen gány volt.

Előtte a Maiden buli tökéletes volt, ez meg gány. Ráadásul a zenekari alapcucc is bérelt volt, Bécsből jött, de nem engedték át a határon időre. Egyszer csak megjött a teherautó, mindenki azt rakosgatta, még én is csavarozgattam. Iszonyú fejetlenség volt. Végül összeállt. Egy két lábdobos Tama cuccot hoztak, a dobos akkor jött át a Saxonból, én nem ismertem korábban. Hát, fantasztikus figura volt. Én még ilyen energiával dobolni embert nem láttam! Mellette állt egy cerberus technikusa, aki a megfelelő pillanatokban adogatta neki a törülközőt, cigit, ventilátort, sört. Iszonyatosan jól dobolt.

Készülődtünk az öltözőben, Lemmy ott jött-ment. Nem nagyon beszélt senkivel, de pár szót váltottunk. Majd mikor kiment a színpadra az volt az átöltözés, hogy felhajtotta a farmeringe ujját. "Igggazi rocker". Nagy bulit csináltak. Később egy volános focista mesélte, hogy egy hétig szedegették a sörös üvegek szilánkjait a fűből.

Folytatás a harmadik résszel itt!

Bálint Csaba (2014.12.22.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. október 22. és 2017. november 07. között:









Klipmánia