×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Szabó Putyur interjú - 1. rész (2014) 

Megjelent: 2014. december 20. szombat 12:05
Szerző: bcsaba
    Interjúk 

Szabó István 1980-tól 1985-ig volt a P. Box dobosa. Legutóbbi dobos-interjúim cáfolni látszanak azt a rock berkekben bevett, rosszindulatú közhiedelmet, miszerint: mindig a dobos a legoktalanabb a bandában. Mint ahogy a Galántai-interjúból, vagy a Rozsonits Tomi-interjúból, s most innen is kiderül: van, hogy igenis érdemes velük beszélni...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Hogy kerültél kapcsolatba a zenével?

A zene mindig ott volt. Nem kezdődött, jelen volt. A Ludas Matyit szaxofonná csévéltem, s mikor a Camping című nótában jött a szaxi-szóló, készen álltam. Ha az ember bizonyos szenzitivitással, érzékenységgel rendelkezik, akkor a zene nem hagyhatja hidegen. Valahol olvastam, hogy a zene azért van, hogy szó nélkül is lehessen imádkozni. Olyan katarzisokat élhetünk át vele, ami nélkül érzékeny és gondolkodó ember nem lehet meg. Nem véletlen, hogy a világ nagy tudósai maguk is zeneszerető emberek voltak, sőt sokuk muzsikált is. A zene egy misztérium, egy olyan utazás, amit a szürke hétköznapokban is meg lehet élni.

Kisgyerekként nem szerettem a klasszikus zenét, de később rájöttem, hogy a klasszikus zene olyan drámaiságot hordoz, amit egy kisgyerek nem visel el. Később megszerettem. A tánczene viszont az első pillanattól kezdve elért. Ahogy nőttem, úgy nyílt a zenei ízlésem is. Énekkaros voltam az általános iskolában, de a szüleim nem tudtak olyan anyagi körülményeket biztosítani, hogy hangszeresen is tanuljak. Felsősként azonban már eljutottam zeneiskolába is. Szolfézs. Hát nem nagyon érdekelt, hogy a gombócokat hova írjuk, de énekelni énekelgettem. Az utolsó években már csináltunk egy virtuális zenekart, ott már eldöntöttem, hogy én leszek a dobos.

Hogy jött ez ki abból, hogy egy énekkarban énekelsz?

Mindig reálisan néztem a világot.Tudtam, hogy nincsenek olyan zenei képességeim, hogy mondjuk zongorista legyek. A dobolásról azt gondoltam, hogy a dob egy egyszerű hangszer, hiszen nincsenek harmóniák, dallamok, csak ritmusok. Később kiderült, hogy ez sem úgy van. Mindenféle pincékben elbújtunk és zörögtünk hangosan, Creedence-t játszottunk például. Nyilván borzalmasan. Úgy van ez, hogy egy kis közösségbe beintegrálódsz és aki messzebbre juthat, továbblép. Egyre nagyobb merítésekbe léphetsz be.

Pesterzsébeten születtem, ahol nem volt egy tipikus foglalkozás a zenészlét. De engem ez érdekelt. Hallgattam a rádiót, elindult a zenehallgatás. Jelentős szerepe volt a Szabad Európának és a Luxinak. Jöttek az új hangok, kerestük is őket. Azért volt szép ekkoriban zenével foglalkozni, mert minden új volt. A mai fiatalokat azért is sajnálom - mindeközben megértést tanúsítva a mai zenék zsákutcája iránt -, mert - ronda germanizmussal élve - minden fel van találva. Mikor én voltam fiatal, akkor semmi sem volt. Pláne előttem pár évvel, mikor még torzított gitár sem. Az a kor olyan volt, hogy a fiatalok nyitottak voltak, a minket körülvevő szürkeséget elutasítottuk. Amilyen egyébként is az ember: lázad. Hát még abban a korban. Mindent elutasítottunk. Piros kabátot szerettem volna a szürke helyett, földig érőt... és hosszú, derékig érő hajat.

18 évesen már zenekarban játszottam, mikor Román Péterhez kerültem egy ismerősön keresztül. Hegedűs volt, de nagybőgőn is tanított. Később basszusgitáros is lett, de nagyon jól dobolt is. Később a Minibe került, de a Futuramának is tagja volt. Ezzel egy nagyon kultúrát közegbe kerültem. Péter papája orvos volt, szép körülmények közt laktak, műveltek, olvasottak voltak, ez rám is hatott. Nagyon sok könyvet olvastam el ekkoriban. Ezért is sajnálom a fiatalokat, hogy ezt nem élik meg, illetve nem veszik a fáradtságot. Zenészként is fejleszteni kell a fantáziát, elengedhetetlen az olvasottság. A zene elvont dolog, nem materiális eszközök hatnak, az elvonatkoztatás nagyon fontos. Mikor olvastam az Északnyugati átjárót az augusztusi nagy melegben a Vécsey utca 107-ben és ott jártam, hogy a kapitány beleesik a jeges tengerbe, akkor reszkettem. Ez az irodalom, ez a művészet. Ezzel válsz gondolkodó és érzékenyebb emberré. Hangsúlyozom a fontosságát, hátha fiatalabbak is olvassák az interjút: Tessék olvasni! Esedezem.

Román Péter ekkor a Kruza Quartettben játszott. Kruza egy lengyel származású vibrafonos volt. Jazz. Mivel a mesterem ezt játszotta - és bár nem szerettem a jazzt -, de kutya kötelességemnek éreztem, hogy lejárjak a Marcibányira vasárnaponként. Ott a zenei élet jelentős része megfordult. Kőszegi Imre, az ifjú Dresch és Gőz Laci. Németh Gábort is itt láttam először a hatalmas Dubánján, a testvérével játszott. Vasárnap ugye kevesebb a koncert, jött mindenki jammelni. Beszállt a Syrius tagság is, óriási volt. A jazzbe nem könnyű beilleszkednie annak, aki beatzenén szocializálódott. Bitonalitás, súrlódásos harmóniavilág, de ha ráérzel az ízére, akkor egy másik síkját látod meg az életnek. Jókai Mór, Thomas Mann... és aztán Kerouac. Hogy egy irodalmi példával éljek. Elnézést, van másik sík is. Blue érzés. Mondd meg, hogy ez mi. Persze tapasztalat is kell. Egy-két nő elhagy és megérted. 12 évesen ez még nehéz, idő kell hozzá.

Péterrel gyakorolgattunk, tehetségesnek tartott, felvetette, hogy jelentkezzek a jazztanszakra. Hülye vagyok én? Dehogynem! Ehhez érettségi kellett, de korábban közlekedésgépésznek készültem... illetve nem készültem, kirúgtak. Így átmentem gimibe, leérettségiztem. Vettem egy Keszler Lőrinc összhangzattant, gyorsan megtanultam, készültem a felvételire. Közben a Marcibányin én is beszállogattam. Izgultam, fiatal voltam, de nem volt rossz. A felvételin elsőre persze kirúgtak. Nagyon meg voltam illetődve, alig tudtam beszélni, de hát nekem ez egy templom volt. Közben éjszakai takarító voltam, kellett a pénz hangszerre. Péter nyugtatott, hogy mások is sokszor jelentkeznek, ne kenődjek el. Vettem egy dobot Dubán Mestertől, jelentkeztem másodszor is. Előtte azért eljártam Nesztor Ivánhoz is előképzőre. Felvételi, majd kaptam egy levelet, hogy felvettek. Boldog voltam.

Ide tartozik egy kis történet. A jazztanszakra akkor a következő személyiségek jártak: Németh Gábor, Herpai Sanyi, Solti Jancsi és Pálmai Zoli. A tanszak képzése úgy zajlott, hogy vannak közös órák, mint a zeneelmélet és egyéni órák, mint a dob. A közös órák órarendje határozta meg az egyéni órák időpontját, ezt az év elején egy gyűlésen határozták meg. Egy kicsi szobában ült a Mester, maga Kovács Gyula, és mi. Mandula alakú napszemüveg, előtte papír, iszonyú precíz és tollmániás volt, tehát töltőtollal a kezében. Nézte a papírokat, mi meg a megfelelő megilletődöttséggel ücsörögtünk, főleg én, a többieket már lehetett látni itt-ott újságban, esetleg tévében. Bemondott a mester egy időpontot, mire felszólaltam, hogy "Tanár Úr, az nekem jó lesz". "Hogy hívnak téged, drágám?" - kérdezte. Bemutatkoztam. Nézi a listáját, nézi erősen... "Hát téged nem vettünk fel." De, hát... "Téged nem vettünk fel." Mondom: dehogynem. "Mi az, hogy dehogynem?!" - üvöltötte.

Péter korábban felkészített, hogy hirtelen haragú ember, de ezzel itt szembesültem igazán először. A Mester levette a szemüvegét, ledobta az asztalra - más kifejezést is szoktam használni, ha ezt elmesélem - és üvöltött. Persze mindenki röhögött. Na, ügyes bemutatkozás részemről. Gyula nem volt teljesen 100-as ezekben az adminisztratív dolgokban. Engem ugye mindenki ismert a tanárok közül már a Marcibányi tér miatt is, ők fel akartak venni, mindeközben a Mester egy magántanítványát akarta felvenni, aki már jó ideje járt hozzá, felcserélte a nevünket. Hát így indult a karrierem a jazztanszakon. Az első órára reszketve mentem, mert Péter arra is felkészített, hogy nem szabad elkésni! Továbbá nem szabad röhögni a folyosón, mert... Egyszer Friedrich Karcsi röhögött a folyosón egy haverjával, a Mester kijött és minden további nélkül felpofozta őket. Nem volt ombudsman, meg ilyenek. Mindenki behúzta fülét-farkát, sőt boldog volt, hogy a Kovács Tanár Úr őt megpofozta. Gyula zseniális Mester volt.

Ha már rögzítjük a Kovács Gyula legendárium morzsáit, akkor mesélj - ha tudsz - Gyula bácsi legendás ellenzékiségéről.

Ekkor költözött a jazztanszak a Benczúr utcába. Április 4-ére készülve, ugye gyakorlatoztak a repülők, ott húztak el a Hősök tere fölött. Gyula felállt a dobogóra, ki volt nyitva az ablak, mire bemondta: "Csomagolnak!" Nem volt bolond, szerintem direkt hagyta terjedni ezt a nimbuszt, sőt rájátszott, hogy békén hagyják. Egyszer egy amerikai követségi kocsi ment el a taxija mellet, mire derékig kihajolt az ablakon és üvöltötte: "Segítsééég!"

Hogyhogy ezzel együtt békén hagyták?

Egyrészről bolondnak tartották, másrészt szerintem Gonda János megvédte. Gonda nevét mindenképpen meg kell említeni. Ő gyermekorvos és egy viszonylag jó zongorista volt. A "viszonylag" kifejezéssel kapcsolatban had említsem meg, hogy mindenki, mikor bekerül a jazztanszakra, akkor boldog, hogy bekerül és ezzel egy időben mindenki mást elkezd fikázni. Gondának volt egy stílusa, de mindenki csak hálával tartozhat neki. A jazz oktatáshoz az ő személyes kiállása és közbenjárása kellett. Hogy egyébként mit miért, arról nem sokat tudok, de nem is érdekel. Én külön is hálás vagyok neki, valamit meglátott bennem. Látta a hátrányaimat és az előnyeimet is és finoman protezsált is engem. Végtelen intelligens eszközökkel segített mindenkit.

Egy alkalommal jazzelmélet-órán bejött, majd némi hallgatás után megkérdezte: "Mit olvasnak maguk?" Kis szünet, nem várt választ, csak felemelte a zongorafedőt és elkezdett tanítani. Szóval... Olvasnak?! Borzasztó fontos volt. Tudta, hogy az nem fog menni, hogy jövő hétre olvasson el mindenki öt zenei témájú könyvet. Aki fogta, fogta. Okos ember volt. Például az óráin előadásokat kellett tartani, de bármiről. Dés Laci - aki ugyancsak nagyon intelligens ember - semmit nem csinált, csak elhozott két lemezt. Ez jó, ez rossz. Mitől? Mitől jó ez a lemez? És előadta.

Az én előadásomra nagyon büszke voltam, mert később Gonda körbevitte a suliban. Egy Miles Davis improvizációt kottáztam le hangról-hangra. Egy olyan kottalapra írtam, amin marha hosszú sorok voltak. Egy sorba elfért egy tizenkét ütemes periódus. Egymás alatt a sorok. Nagyon nehéz volt megcsinálni, nem kellett a doboláshoz, de... a muzsika. Volt egy olyan hiedelem, hogy úgy kell egy szólót felépíteni, hogy az elején keveset, a végén meg sokat kell benne játszani. Legyen egy íve. Itt meg... ez nem olyan volt. Szinte darabszámra ugyanannyi hang volt minden periódusban. A titok, a varázslat, a feszültség nyilván nem a hangok számában van. Erről beszéltem. És ezt mutogatta aztán. És én milyen büszke voltam ezért!

Közben mindenféle zenekarokban játszottam, például Margit Józsival egy Póker nevű zenekarban. Blood, Sweet and Tears dalokat játszottunk. Ez egy nagyon jó iskola, mert pop is, rock is, de bonyolult. Gróf Zoli volt a trombitás. Kistarcsán próbáltunk. Erzsébetről Kistarcsára, na az egy kirándulás, de mentünk, csináltuk, húztuk, vontuk.

Később az SOS-sel is itt próbáltunk. Ez akkor volt, mikor Angyal Karcsi, az énekes ezt a nevet tovább vitte, miközben a régi tagság szétszéledt, meg Szegváry Gabi meghalt, valahogy a hídon. Csillag Endre volt a gitáros. Ez már közvetlenül a P. Box előtt volt. Én voltam a szervező, jártunk faluról-falura, lekötöttem végre egy bulit, de szüreti bál volt, mire Csillag megsértődött, hogy ő nem játszik bálon és ezzel kirúgott a zenekarból. De aztán játszottunk tovább. Jó, én megértem, Csillag lehajolva állítgatja a pedálokat, egyszer csak megjelenik egy kurv* nagy gumicsizma a látóterében, és részegen leadja, hogy mit játszunk. Nagy zenei életet éltünk, minden koncerten ott voltunk, mindent hallgattunk, Santana, Weather Report, Yes, Rush, Chick Corea, John Mclaughin, stb. Közben saját számokat játszottunk. Endre dalait. Jó kis nóták voltak.

Folytatás a második résszel itt!

Bálint Csaba (2014.12.20.)
rockmuzeum.ini.hu



rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. október 21. és 2017. november 06. között:









Klipmánia