Frank Aponyi - Disszidálásom naplója - egy hippi kalandjai (könyv, 2014) 

Megjelent: 2014. október 01. szerda 00:00
Szerző: Drpeter
    Kultúra 

Amennyiben az olvasó át szokta ugrani az Előszót, kérem ezúttal tegyen kivételt. Az első mondatban sűrítve benne van a korszak esszenciája. 1974-ben járunk, több évvel túl azon, amikor Kádár János egy nagygyűlésen bejelenti, nem baj, ha hosszú hajat hordanak a férfiak, csak mossák. Lezajlott a Miskolci Rockfesztivál, a rock ügyből egyre inkább puszta szórakozássá válik.

Ami a hazai rockot illeti: az Lgt éppen Usa-turnét bonyolít, csúcson van a Bergendy, a Generál, első lemezével debütál a Skorpió, indul a Fonográf, az Omega legalább annyira számít immár nyugat-európai, mint hazai bandának, utolsó nagy nekirugaszkodására készül a Nonstop. A Syrius működik ugyan, de a Nagy Felállás már sehol sincs, Orszáczky Miklós áprilisban Ausztráliába távozik - igaz, teljesen legálisan, meghívólevéllel...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Nem úgy, mint az a két fiatalember, akik júliusban turista útlevéllel Jugoszláviába utaznak, majd a hónap végén vállalkoznak a disszidálás csöppet sem veszélytelen feladatára - amiért akkoriban öt év börtönbüntetés járt, akit pedig ilyen szándékon kaptak, az akár tíz évre is búcsút vehetett az útlevelének, már ha megkapta az a bizonyos "szép, kék papírt", hogy Meződi Józsefet (Apostol) idézzem. (Akik pedig megkapták, azok közül bizony sokan nem tértek vissza, ahogy azt a magyar vámos is megjegyezte Frank Aponyinak és barátjának a vámvizsgálatkor.)

Bár Jugoszlávia nem tartozott a nyugati blokkba, de a keletibe se igazán: az egyetlen olyan szocialista ország volt, amelyben semmiféle utazási korlátozás nem létezett, ahogy munkakötelezettség sem (a KMK - közveszélyes munkakerülés bűntette ismeretlen volt), ehhez viszont kemény diktatúra társult, masszív személyi kultusszal (Tito). A két fiatal tehát nekivág az ismeretlennek, méghozzá az Alpokon keresztül Ausztriába – de a szerző barátja visszafordul, tartja magát ígéretükhöz ("Visszajövünk!"), bár magyarázatot nem tud adni, miért nem megy tovább.

Felhívom az Olvasó figyelmét, hogy a Disszidálásom naplója - címéhez hűen - nem regény, hanem egy napló, amelyet szerzője nem szánt publikálásra, éppen ezért dokumentum-jellege miatt érdemes elolvasni. Ezzel nem azt szándékozom mondani, hogy igénytelen fércművel állunk szemben: érdekes eszmefuttatások is olvashatók lapjain, az a rész pedig, amely elénk tárja az illegális külföldre távozás folyamatát, engem szabályosan lenyűgözött, úgy szurkoltam a sikeres végkifejlet miatt, mint a moziban szokás.

Ha van hiányossága a naplónak, az az, hogy a szerző csupán azon a napon kezdte vezetni, amikor az egy hónapos jugoszláviai tartózkodás végeztével elutazott a határhoz legközelebbi településhez, majd nekivágott az Alpoknak (akkor még másodmagával). Ezért a hiányosságért azonban bőségesen kárpótol a már említett disszidálás elbeszélése, valamint az a jelenet, amikor Aponyi Ferenc megérkezik a müncheni főpályaudvar elé, s rácsodálkozik a Nyugatra - fontos megjegyezni, hogy ez egyben az első alkalom, hogy "szabad földre lép." Nem tudom, hogy a mai - a szabad utazás és az Internet-korában élő, illetve abba beleszületett fiatal mit szól, ha elolvassa ezeket a sorokat, át tudja-e érezni, mit is jelentett ez akkor, egyáltalán, tud-e bármit kezdeni az egésszel? (Engem, bevallom mélységesen megrendített ez a rész.)

Aponyi - ahogy az mellékelt képanyagból kiderül - már Nyugatra való távozása előtt is élte az ún. hippi-életet, már ami a csavargásokat, stoppolást illeti, ráadásul nem csak itthon: bejárta Lengyelországot és az NDK-t is. Nem hagyott fel ezzel az életformával teljesen azután, miután az NSZK-ban dolgozni kezdett. Autóstoppal bejárta szinte egész Nyugat - ill. Dél-Európát, élt huzamosabb ideig Hollandiában és Franciaországban is. Naplójának lapjairól egy sokat töprengő, magányra hajlamos ember képe bontakozik ki, aki nem szégyell olyan kudarcélményeket sem leírni, amelyeket sokan nem tennének publikussá. (Ld. balul sikerült szexuális kalandok.)

Két év után Aponyi búcsút int az öreg kontinensnek, irány az Egyesült Államok, azon belül is New York. (A város első megpillantásának leírása szintén emlékezetes rész.) Megérkezése után ő is megvívja harcát a beilleszkedésért, majd áttelepül Kaliforniába (a mai napig itt él egyébként), s az elkövetkező évek során több ismert emberrel hozza össze a sors: Dustin Hoffmantól levelet vesz át futárszolgálati munkaideje alatt, Jane Fondának fényképezőgépet ad el. Találkozik Szeleczky Zitával, akit egy nagyon kedves nőként jellemez, sajnálja, hogy egyetlen filmjét sem látta - íme egy jelenet, ami manapság aligha fordulna elő - "csak egy ugrás a... Youtube".

Na és ami a zenét illeti: még németországi tartózkodása idején, 1975 nyarán végignéz egy Deep Purple-koncertet (végre láthattam egy igazi nyugati rockbandát), majd Kaliforniában, nem sokkal feloszlásuk előtt látja az Emerson Lake and Palmert ("Fantasztikus érzés volt élőben hallani az Egy kiállítás képeit"). Találkozik egy összejövetelen John Densmore-al (ennek kapcsán megosztja velünk egy pár évvel korábbi, hihetetlen, a Doors-hoz kapcsolódó kelet-berlini élményét), összefut Randy Meisner-el , az Eagles gitárosával, aki sikertelen nőzési kísérletéről panaszkodik neki. Bejut az akkori idők legfelkapottabb, legdivatosabb diszkójába (Stúdió 54 - New Yorkban), de nincs elragadtatva se a látványtól, se a zenétől, részt vehet egy szex-partin - fájdalmára csak nézőként –, statisztál a Blues Brothers című filmben. Szó esik a Gemini gitárosáról is, aki hősünk egyik ott élő ismerősével járt, az amerikai életforma sok, számára furcsa vonásáról. (Például a sikeres munkát végzőt megtapsolják, az amerikaiak lazán megadják a hitelkártyájuk számát egy ismeretlennek.)

Ezen közben a szerző beiratkozik a Filmművészeti Főiskolára, bejárja autóval az Államokat, majd 1980 augusztusában hazalátogat. (Tanulságos a kölni magyar konzulátus irodájában lezajló dialógus a tisztviselővel.) Miután letelik a 30 napos tartózkodási idő, s a kerületi kapitányságon közlik vele: nem az ő illetékességük a meghosszabbítás, menjen be a Népköztársaság útján lévő rendőrségre, dönt: ennyi elég volt. Jegyet vesz Bécsig, onnan - a tradíciókhoz hűen - stoppal Londonig, majd vissza az Újvilágba. S ekkor még aligha sejti, hogy az a 10 évvel idősebb nő, aki az alatt az egy hónap alatt, amit Magyarországon töltött, szinte ráerőszakolta magát (bár semmit sem akart tőle, mint férfitől), nem más, mint a katonai elhárítás egyik tagja, akit azért - is - állítottak rá, mert édesapja a honvédség polgári alkalmazottja...

Drpeter



rovat lapozó


Még, még, még...

Cikkek szövegében utoljára itt említettük: Frank Aponyi!




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 26. és 2017. október 12. között:









Klipmánia