Hobó interjú 1986 (I. rész) 

Megjelent: 2010. szeptember 20. hétfő 00:00
Szerző: bcsaba
    Rockmúzeum 

Pályafutásod annak idején a "Ki vagyok én?" kérdés feltevésével kezdted. Nyolc év távlatából van-e már válasz?

Erre a kérdésre keresi mindenki a választ egész életében. Ám a felelt sohasem pontos, csupán az önismeret valamely stációját jelzi a kálváriában.

Csupán állapotokat tudtam megragadni. Furcsa tükrökbe bámultam, de legtöbbször torz vigyorokat láttam mosoly helyett. De fontosabb dolgok is vannak az önmeghatározásnál. Az embert néha üldözi a világ és sokszor üldözi saját maga. Nagyon kínos és komikus, amikor rájössz, magad elől menekülsz. Hová futsz, fiú? Mi lesz, ha odaérsz?



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Ezt a 8 évet nem kizárólag fontos és hasznos dolgokkal töltöttem el. Könnyű lenne idézgetni, hatásos szlogeneket találni: "...nem vagyok rendőr... nem vagyok színész... nem vagyok író...", vagy "...másoknak hajtunk, mások hajtanak..." az meg egyenesen bombasztikusan hatna, mindenből kiragadva: "...SZELEP VAGYOK AZ ORSZÁG FENEKÉN."

Mindegyikben van igazság, mert nem rólam szól, hanem rólunk. És nem az "én" a fontos.

Maga a "Ki vagyok én?" - egy játék és vigyorgó válasz az egyik Mesternek, aki tulajdonképpen a manézsba lökött. Baksa Soós János indított el a pályán. Ő kérdezi az "Elszállt egy hajó" végén: "Mondd meg, mi vagyok? Mondd meg, ki vagyok én?"

Az én válaszom nem pontos. Eddig ennyire futotta. De "...nekem sohasem volt szárnyam, maradtam itthon tovább."

Dolgoztam és dolgozom. Ez, azt hiszem, a legtöbb. Emberi munkám van. Írtam és eljátszottam a dalokat én ezekben vagyok.

Első kislemezedet ezzel a szöveggel dedikáltad nekem: "Én csak egy táncos-komikus vagyok." Furcsa fintor, keserű állásfoglalás a saját szerepedet illetően.

Hát igen, ez 79-ben volt. A Piramis "becsületkorszaka" és a Nagy Feró próféciái közepette ez egy jó vicc volt. Tudtam, hogy sem a világot, sem a közízlést nem tudom megváltoztatni. Végülis igazam lett, nem?

Nem vagyok harcos, se katona. Nem háborúzok a diszkó ellen, sőt ha megütnek, már nem ütök vissza. Bohóc vagyok, csak nem elég jó bohóc. De igyekszem fejlődni. Van remény, mivel későn érő tipus vagyok. A lényeg nem változtat meg.

Talán mégis, valami változott. A Vadászat udvari bolondja, vagy az Esztrád komédiása mégiscsak bölcsebb, mint a hetvenes évek fordulójának "sztárfaló sztárja", a Rolling Stones felesküdött lovagja.

Annyira furcsa most is ezeket az újságírók kreálta címeket lereagálni. A "Rolling Stones felesküdött lovagja" - megint egy harcos szerep. Megcsináltam ezt a Stones-dolgot. A dalokat magyarul, meg a könyvet. Belülről éreztem így. De ennek semmi köze sincs semmiféle harchoz, nem a diszkók ellen csináltam.

Jim Morrissont és Allen Ginsberget is szolgálom. És József Attilát. Nem azért, hogy legyőzzem a Szikora Robit, vagy elvegyem az Első Emelet kenyerét. Jó, a Piramist megettük. A Beatrice és mi, ezt nem lehet letagadni. Az háború volt, kémekkel és besúgókkal kezdték, én meg mint egy hülye kóbor lovag, szemből nekirohantam. Som mindenkit ki akart nyírni, az Omegát, a P. Mobilt, mindenkit. Most hol van, nem tudod?

Érdemes volt, azt hiszed? De vissza kellett ütni, akkor így éreztem. Nem érte meg. Megbántottam vétleneket is. Nagy hiba volt, de nem ismétlődött meg soha. A céltábla nem lő vissza. Ez még nem bölcsesség. Az igazi sebeket máshonnan kaptam. Nem hagytak dolgozni. Kitiltottak a tévéből, a sajtóból, az Interkoncertben feketelistára tettek. Volt úgy, hogy 11:9-re kikaptunk a Beatricétől. Ők 11 megyéből voltak kitiltva, mi csak kilencből. Feljelentettek, feljelentgettek, ahol csak szokás. Én meg őrjöngtem és egyedül maradtam, a saját hibámból. Nehezen viseltem a szennyáradatot, de végül is túlélte a zenekar és túléltem én is. Megszoktam ezt is, ez még nem bölcsesség.

Ezekben az években - nemcsak zenésztársaid, de nemzedéked tagjai is - sokan feladták az álmokat, a hiteket. Te miért nem törtél meg?

Nem álmodtunk mi már régóta. Én akkor kezdtem zenélni - 33 éves voltam -, amikor nemzedékem már elzálogosította az életét. Pont a kritikus pillanatban vágtam bele a rock and rollba. Mások - nyugaton - ilyenkor csinálják meg az első "come back"-jüket. Az összevissza csavargás két évtizede után végre azt csináltam, amit akartam, és nem azt, ahová mások, vagy a társadalom lökött. Ha a hatvanas évek vége nem tört össze, miért borultam volna meg 10 évvel később, álmok nélkül?

Technikai értelemben a közönség szeretete jelentette a legnagyobb segítséget. Évente 180-200 koncertet csinálhattunk akkoriban. Valóban százezreknek játszottunk. Nem tudom, hogyan bírta volna más pl. a Kopaszkutya nagylemez betiltását, vagy a sok rendőrségi cirkuszt, de voltak, akiknek nehezebb volt. Akaratlanul is sokat segített a Beatrice, akik körül ott settenkedett egy-két nagy szarkeverő értelmiségi. Bele is hajtották őket a bajba, aztán ők persze kiléptek. A Beatrice pedig belebukott. De így mi megúsztuk, mivel a mi dalainkba őrmesteri szinten nem lehetett belekötni.

Ez volt az az időszak, amikor a Hobo Blues Band is mint "fekete bárány" vált ismertté.

Az ismétlődő újságírói címke. Nem is tudom, ki találta ki. Mindenesetre jó vicc volt. Bill, Nagy Feró meg én, mint bárányok. Jó, a Schuster Lóránt eleve farkas, de akkor is teljes képzavar. Jön Arató András, a diszkópé egy furkósbottal, ő a pásztor. Túl sokan voltunk ugyanabban a mesében. De igazi népmese volt. Sehol a Nagymama és Piroska, a hét törpe valahol a bányában lehetett, Micimackó pedig nem szerette a szalonnaszagot.

A "fekete bárányságot" hamarosan követte a "kopaszkutyaság". Filmezés, nagylemez, elismerés. A kitagadott zenekarból, ha nem is kedvenc, de sztárstátuszba sorolt, elismert együttes lett. Hogyan?

Ezzel a filmmel is csak balhékat zúdítottunk a nyakunkba. Egyrészt a forgatás befejezése után nézeteltéréseink voltak a rendezővel és jobbkezével. Mivel a film nem abba az irányba ment el, amit mi előzetesen vártunk tőle. Ez csalódást jelent még ma is. Csinálni sokkal jobb volt, mint nézni. Másrészt nagy harc folyt a film bemutatásáért is, amit mi egy egész estét betöltő műsorral próbáltunk támogatni. Ezt a showt végigvittük az országon. És harmadsorban kitartottunk a nagylemez eredeti szövegei mellett, nem írtuk át a számokat. Így az anyag mindmáig nem jelent meg. Ez lett volna a második nagylemezünk (1981).
Maga a "kopaszkutyaság" pedig, társadalomkritikájának és éles humorának pozitívumai ellenére csak egy filmszerep és nem több volt számunkra. Bár a film alapját elsősorban a mi korábbi dalaink koncepciója jelentette. Ki vagyok én; Édes otthon; Kőbánya blues - ezért ez nem teljesen idegen, mégis mégis úgy érzem, hogy túl sokáig kellett magunkkal cipelnünk ennek a filmnek az utóhatását. Ugyanis a közönség nagy része azt hitte, hogy a film a HBB történetét mutatja be. A Kopaszkutya nem a mi sztorink. Elfogadottá pedig a közönség kitartó érdeklődése és az a tény tett bennünket, hogy az első két nagylemezünk aranylemez lett.

Az említett sikerek ellenére úgy érzem, hogy a HBB harmadik nagylemeze (Még élünk) után mégis egy válsággal összefüggő váltás volt a zenekar életében.

Ez a "válságprobléma" is annyira külsődleges. A HBB rengeteget dolgozott az évek alatt, melynek sajtóvisszhangja nem volt. De az, hogy valakiről ebben a szerencsétlen magyar popsajtóban nem írnak, az nem azt jelenti, hogy nincs. A banda dolgozott, de a bandán belül nem mindenki egyformán. Ez és a siker okozta egyeseknél a problémát. Pénz pedig nem volt. Hét éven át nem kaptunk előadói jogdíjat, külföldre se mehettünk. A befektetett munka anyagilag nem térült meg, mivel a koncertgázsik nevetségesen alacsonyak voltak. Sokan jöttek és sokan mentek.

A "Még élünk" a legkisebb példányszámban eladott lemezünk. A mindmáig érvényes terjesztési problémákon túl is érezhető, miért nem fogyott úgy, ahogy vártuk. Túlságosan apokaliptikus és pesszimista dalsorozat ez az album. Annyira, hogy azt alig lehet hallgatva elviselni. Ennek ellenére jó, hogy megcsináltuk. Tükrözi az akkori állapotokat. Persze, ma sem jobb a helyzet, csak akkor már megtanultuk elviselni. A külső és a belső világ egyszerre volt fekete. Így ez egy fekete lemez lett, ha nem is néger.

Az interjú II. része ITT!



Megjelent a Rock Évkönyv 1986-os számában

www.rockmuzeum.ini.hu (2010.09.20.)

rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 26. és 2017. október 12. között:









Klipmánia