×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Jimmy Page - Robert Plant - Walking into Clarksdale (1998) 

Megjelent: 2010. július 27. kedd 12:05
Szerző: bcsaba
    Lemezismertetők 

Már régen akartam írni erről az albumról. Most jött el az idő, főképp Plant lehangoló eddigi 2010-es mutatványa sarkall a cikk megírására...

1998-ban, mikor február 23-án a BS-ben itt járt Jimmy Page és Robert Plant, a bejáratnál értesültem plakátról, hogy április 20-án megjelenik a páros új albuma. Nehezen teltek a napok. Nagyon vártam a megjelenést, április 20-án végigjártam az összes fellelhető lemezboltot, de csak 21-ére érkezett meg vidékre is az anyag. Akkor nagyon beleszerettem, úgy, ahogy csak nagyon várt dolognak örül a rajongó ember. Aztán egy pár hónap irracionális lelkesedés után kijózanodva kicsit alábbhagyott az eufória. Tulajdonképpen nem is szerettem a lemezt egy kis idő múlva, keveselltem. De azért most is bennem van annak a „naptári-nap ixelgetős” várakozásnak az emlékezete, ez színezi kicsit érzelmi viszonyomat az anyaghoz. Így ugyan nem lett kedvenc, sőt relatíve mérve a 94-96-os Page-Plant teljesítményhez viszonyítva tulajdonképpen még gyengének is nevezhető, most mégis, pont a jelen helyzet okán történő összevetés miatt kicsit megint felértékelődött bennem a lemez...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



Most úgy állok hozzá, hogyha idén karácsonyra előrukkolna ugyanezzel az anyaggal Jimmy Page és Robert Plant, azt nagyon körbe-hozsannáznám. És ehhez hozzájárul az is kicsit, hogy Michael Lee már nem fog ilyen lemezek játszani többet... Sajnos ez a lemez Page eleddig utolsó alkotói anyaga, az azóta eltelt 12 évben nem mutatott semmit, az ember hajlamos azt hinni, hogy már talán nem is fog. Ugyan beképzelhetjük, hogy mi lehet a fiókban, és az évek során ő maga is sejtelmesen nyilatkozgat, hogy dolgozik, és itt volt a 2008-as év is, amikor valószínűleg tényleg készült Jones-szal közösen valami nagyobb dobásra, először Plantnek udvarolva, később már Jonest is elveszítve maga mellől, de benne van a kalapban, hogy ő sem fog már semmi érdemlegeset mutatni. Egyszóval az utóbbi ínséges évek után most örülnék igazán egy ilyen jellegű és irányú Page-Plant újra-újraegyesülésnek. (De csak azzal a feltétellel, ha ezt most sem Led Zeppelin néven tennék. Ez fontos.)

A lemez dalait érzésem szerint kicsit összecsapták anno, olyan, mintha a ’98-as új világturnéhoz kellett volna egy promó-lemez, és hirtelen írták volna meg hozzá az anyagot. Jó témák, profi dalok, de mégis hiányérzetünk van vele kapcsolatban. A szövegek is kicsit ujjgyakorlat-szerűek benne, de Page-től is még jobb témákat várt volna az ember. Igaz, nagyok voltak az elvárások. A ’94-es album négy új dalából is szerintem kettő jó, kettő közepes. A fent leírtakkal együtt a lemez újrahallgatva, mai szemmel, füllel nem rossz. Igazi, veretes rockzene. Ma már örülnénk neki. A cikk is 12 évet váratott magára, így most egy új szemüvegen keresztül szeretném megírni, mintha ma csinálnák. Jól szerkesztett album, a nyitószám az egyik legszellősebb, legeltaláltabb darab, Shining In The Light. A ’98-as turné koncertjeinek is egyik sikerszáma az új dalok közül.

Sok lebegős hangulatú darab található a lemezen, bugyogó, hosszan kitartott akkordokkal. Ilyen második dal is, szerkesztettségében megint profi az első után. Lebeg a Blue Train is, e fajta dalok közül talán az album gyöngyszeme, bár hangulat kérdése, hogy megszavazzam e címre a Heart In Your Handet, az talán élesebb lebegésben, amit talán drámaibb hangvétele is okoz. Poposabb a Please Read The Letter, ezzel együtt ez is egyik favoritom. Talán a legjobban megírt darab. Plant elő is vette 2007-ben, és idén is.

A lemez zenitjén azt hiszem nyugodtan kijelenthető, hogy a legjobb dal található, a Most High. Klip is ehhez a dalhoz készült, és ha eltekintünk attól, hogy egy „kis Kashmirról” van szó, akkor egész eredetinek is mondhatnánk. Bár korábban a 94-es Page-dzses szakítás miatt duzzogó Coverdale sértett nyilatkozataiban – sok igazságtalanság között – felvetett egy érdekes gondolatot, miszerint, ha valaki elmegy Észak-Afrikába és bekapcsol bármilyen helyi adót, akkor abból nyugodtan írhat egy Kashmirt, nem fogják a nyugati világban plágiummal vádolni... Hát, ismerve a Zep dolgait, ezt olyan nagyon nem tudjuk cáfolni. Mindenesetre a dal annyira jól sikerült, hogy témáját egy „lepusztultabb” formában már e lemezen újrahasznosították, a House Of Love tulajdonképpen ennek a szellősebb, egyszerűbb változata. Néha jobban is tetszik.

Ha nem is kiugróak a lemez dalai, de mindenképpen izgalmasak a számok. Vannak határozott témák, határozott és nem öncélú váltások bennük. Leginkább a címadó Walking Into Clarksdale bevezetője ötletes és megkapó. Sokáig a dal második főtémáját utáltam, de most újrahallgatva a szóló a ’80-as Zep-turné gitárstílusát idézi. Sokat játszott koncertdarab 1998-ból a Burning Up, de besüpped a közepes rockdal kategóriába. Főleg a vokál-rész béna benne a végén. Mint fent említettem, az album profin szerkesztett. Jó a nyitószám és nagyon jó a zárószám! A Sons Of Freedomból írtak volna variában még tizet, nagyobb sikere lett volna akkor. Olyan durva dal, mint az Out On The Tiles.

Egy barátom mániája, hogy ez az album sokkal jobb, mint kihallani belőle, csak rosszul van keverve. Évek óta három-havi rendszerességgel ezt hallgatom tőle. Most azonban megpróbáltam erre is figyelni, mit lehetett volna máshogy csinálni a lemezen hangzásban. Azt gondolom, a gitár lehetett volna nyersebb, az ének meg helyenként picit simulékonyabb. Plant túlságosan kint van a térből, szinte kilóg a lemezről. Nincs egyensúly. Tény, hogy mikrofonozásban, producerkedésben egy extrém palit bíztak meg, Steve Albinit. Az ő keze alatt minden máshogy szól, mint a bevett sémák. Page és Plant a 94-es formabontás után volt, és ha nem is zenében, de legalább ebben volt kedvük kísérletezni, csak az album zeneanyaga meg pont nem modernkedő, hanem inkább klasszicizáló. Így utólag talán kijelenthető, hogy nem kellett volna két irányba menni, és nem megpróbálni a hangzással dobni az anyagon, mert visszaütött.

A történetiséghez hozzátenném, hogy maxin megjelent Európában egy Widow című dal is, ami elég felejthető, és egy japán maxi-kiadáson pedig a Whiskey In The Glass, ami egy fokkal jobb, de az sem véletlenül maradt le a lemezről. A lemezhez kapcsolódó 1998-as világturné visszakanyarodott az unplugged érától a hagyományosabb Zeppelin világhoz, jó év volt. A borítót tízen-évek óta nem tudom értelmezni, a megfejtéseket várjuk a szerkesztőségbe. A digipack kiadásban a CD külön tokban van, olyan, mint egy régi vinyl-lemez tokja, ezt nagyon szeretem.


Track lista:

1. "Shining in the Light" – 4:01
2. "When the World Was Young" – 6:13
3. "Upon a Golden Horse" - 3:52
4. "Blue Train" – 6:45
5. "Please Read the Letter" – 4:21
6. "Most High" – 5:36
7. "Heart in Your Hand" – 3:50
8. "Walking into Clarksdale" – 5:18
9. "Burning Up" – 5:21
10. "When I Was a Child" – 5:45
11. "House of Love" – 5:35
12. "Sons of Freedom" – 4:08

Közreműködő zenészek:

Jimmy Page – akusztikus és elektromos gitárok, mandolin, co-producer
Robert Plant – ének, co-producer
Charlie Jones – basszusgitár, percussion
Michael Lee – dob, percussion

Tim Whelan – billentyűs hangszerek: "Most High"
Ed Shearmur – programok és string pads: "Most High"
Lynton Naiff – vonós hangszerelés: "Upon a Golden Horse"
Steve Albini – hangmérnök
Paul Hicks – hangmérnök asszisztens
Anton Corbijn – fotók
Cally – design

Kiadó:
Atlantic Records / Mercury Records
Honlap:
www.robertplant.com
en.wikipedia.org/wiki/Jimmy_Page

Bálint Csaba (2010.07.26.) led-zeppelin.uw.hu, rockmuzeum.ini.hu




rovat lapozó


Még, még, még...





 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Cannibal Corpse - Red Before Black (2017)
Majd' három évtized halálfém, mi kell még, külön regény? Nem hiszem, hogy tiszteletköröket kellene futni az egyik legpatinásabb death metal banda új lemeze

Tovább...
Yardbirds - Yardbirds '68 (2017)
Újabb különlegesség jelent meg Jimmy Page saját kiadójánál, közel ötven év után napvilágot látott a Yardbirds utolsó koncertfelvétele, amit nem sokkal a feloszlásuk

Tovább...
Whitesnake - The Purple Tour Live (2018)
A 66 éves David Coverdale tavaly abba akarta hagyni a zenélést, de szerencsére nem tette... A 2015-ben kiadott The Purple Album-mal akarta keretbe foglalni a

Tovább...
Jess and the Ancient Ones - The Horse and Other Weird Tales (2017)
A 2010-ben, a finnországi Kuopio-ban alakult Jess and the Ancient Ones a harmadik lemezét adja ki The Horse And

Tovább...
Beth Hart & Joe Bonamassa - Black Coffee (2018)
Beth Hart énekesnő és - a nemrég a Black Country Communion-ba is visszatérő - Joe Bonamassa gitáros harmadik közös stúdió lemezét adja most ki

Tovább...




Koncertek 2018. február 20. és 2018. március 08. között:









Klipmánia