Satyricon plusz a magyar death/black/doom szcéna jobbnál jobb csapatai, hát lehet ilyen csomagot kihagyni? Természetesen nem, így egyértelmű volt, hogy ismét a Hammerworld sátorban fogom tölteni a délutánt és az estét, de aztán olyan kellemetlen élményből is akadt, amire egyáltalán nem számítottam...
Az aznapi programot indító Sunday Furyt sikeresen lekéstem, amit rendkívül sajnáltam, mert a Flagship of Doom feszten iszonyatosat szakítottak. Következett azonban két olyan zenekar, akik szintén felléptek az említett eseményen és szintén felejthetetlent produkáltak. Akárcsak itt.
Fel voltam készülve arra, hogy kevesen lesznek a Wall of Sleep műsora alatt, de hogy a 17 órai kezdéskor csupán 39 ember lézeng (megszámoltam) az óriási sátorban... hát ez bizony minden várakozásomat alulmúlta. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első hangok után bejöttek még jópáran, de szerintem akkor is max. 6-7-szer lehettünk többen a végére. Itthon ugyanúgy csak egy szűk fanatikus réteg kedveli a klasszikus doom zenét, mint pár évvel ezelőtt (jó példa rá a tavalyelőtti szigetes fellépésük, amikor a Moby Dick teltháza után alig pár tucat fanatikusnak játszottak). Pedig ez egy remek zenekar, mindkét, rendkívül jól sikerült lemezükről tolták a dalokat, meg a pár hét múlva megjelenő újról is elhangzott néhány friss szerzemény. A hallottak alapján máris vevő vagyok egyre. Nagy átéléssel játszottak Gáborék, szemmel láthatóan nem vette el a kevés néző a kedvüket, akik viszont nagy örömmel fogadták a doom eposzokat. Nekem egyformán bejött mindegyik dal, nem is tudnék közülük kiemelni egyet sem. Nagyon jó fellépés volt, de én még szívesebben fogom őket megnézni szeptember 22-én a Kultiban, biztosan még hangulatosabb lesz.
A Stereochrist személyében újabb király hazai bandát köszönthetett a közönség. Rajtuk jóval többen voltak, mint a WoS-en, és a hangulat is jobb volt. Valamivel könnyebben emészthető a zenéjük, másrészt jobb a kommunikáció a közönség felé. Dávid és Kolos szemmel láthatóan nagyon hangulatban voltak és remekül vezényelték le a bulit. Ők is a két lemezük legjobbjait játszották, és elhangzott egy új nóta is. Aztán terítékre került volna egy 1989-es Ossian dal is, legalábbis Dávid felkonferálta, de ez valamiért elmaradt :) Volt viszont a Down nevű ismeretlen amerikai garázsbanda ’Bury Me In Smoke’-ja, ami hallatán az előttem álló emberekből egyetlen, ütemesen bólogató, headbangelő tömeget lehetett csak látni. Szép sikert arattak műsorukkal; amikor koncert után benéztem a CD árusító sátorba több külföldi látogató éppen az ő lemezük megvásárlása iránt érdeklődött.
A Tesstimony egy bő másfél hónapja jelentkezett egy iszonyat jó új lemezzel (Gospel of Judas) és alaposan meg is tornáztatták az új dalokat. A ’King of All’ kezdése nagyon ütős volt, vendégként – akárcsak a lemezen – Makó Dávid is bekapcsolódott a hangszálpusztításba. Ezek után nem volt megállás, csak mészárlás. Balázs a szokott elmebeteg hangokon tolmácsolta a mondanivalót, Forray Tomiból most is csak egy headbangelő hajzuhatag játszott, Endre pedig szimplán forgáccsá aprította a dobszerkót. Drótos Gábor, korábbi zenekaraiban már bizonyított, hogy vokál terén kell vele számolni, itt is nagyon jól passzolt hangja az összképbe. A GoJ dalaival és intenzív műsorukkal alaposan feltüzelték a jelenlévőket, minden momentumot figyelembe véve szerintem ők játszhattak volna inkább közvetlenül a norvégok előtt.
Noha olvastam a hírt, mégis kiment a fejemből, hogy a Christian Epidemic már új felállásban dolgozik. Ezért is tűnt elsőre furcsának Széles L. Zsolt hiánya, de aztán igyekeztem a jelenre koncentrálni. Nem tudom, hogy Zsolt mióta nem tag és mennyi koncertet adott a jelen formáció, de szerintem markánsabb kiállású volt a korábbi. Persze lehet, hogy idővel nem fog feltűnni, én azonban most így éreztem. Az viszont tény – és igazából ez a fontos –, hogy zenekar továbbra is a hazai death/black rajongók egyik kedvence, legalábbis a koncertjükre összegyűlt tömeg ezt erősítette meg bennem. Zeneileg változatos, mégis kellően durva, a szinti miatt a hangulati tényező is rendben van, viszont a hangzás nem egészen támogatta meg őket, voltak pillanatok, amikor átment kásába. A „Gyász”-tól kezdve a tavalyi lemezig minden anyagukat megidézték, senki sem távozhatott csalódottan.
A következőkkel valószínűleg sokan nem fognak egyetérteni (és akkor még óvatosan fogalmaztam) és egészen biztosan kisebbségben leszek vele, de csak azért is leírom a véleményem, mert nem fogom azt mondani valamire, hogy jó, amikor szerintem nem volt az. A Satyricon ugyanis hatalmas csalódás volt számomra. Kezdeném talán ott, hogy beállás... A CE nem sokkal 21 után befejezte a műsorát, hogy a norvégok összeszereljék és belőjék a cuccot. Erre az egészet úgy eltökölték, hogy majd’ háromnegyed órával a kijelölt (21.30) kezdés után álltak csak színpadra. És mivel tökölték el? Frost dobjainak összeszerelésével, amikor 4-5 technikus – hazai és nem hazai – próbálkozott egyszerre a feladat megoldásával. Egy szem másik pedig a gitárokat próbálta behangolni, elrendezni az erősítőket, meg a szintit, meg a setlisteket kiragasztani, stb. Szóval mindez egy óra hosszáig tartott, a közönség meg végignézte a szerencsétlenkedésüket. Persze egyre türelmetlenebb lett mindenki, be is indult a fütyülés. A végeredmény pedig cseppet sem volt kielégítő, szerintem elég gyatrán szóltak a koncert első felében. De csak elkezdődött a program és a színpadra vonulás után újabb kérdőjel: állandó billentyűs egy Satyricon koncerten? Az A38-on is furcsálltam már. Lemezen néhány dalban kétségtelenül jó hallani aláfestésként, de élőben nem ezt várom tőlük. Ezután pedig már a dalok összeállításától sem reméltem sok jót, és sajnos be is jött. A kultikus anyagok alig-alig lettek megidézve, az újabb, black’n’rollosabbak viszont nagyon is. Akinek ez utóbbiak jelentik a Satyricont, az biztos jól érezte magát. Én nem. Mert lehet beszélni progresszióról vagy regresszióról, úgyis mindenki maga dönti el, hogyan értékeli a lemezeiket. Zeneileg amúgy nem tudok beléjük kötni, mert profin játszott a két gitárral kiálló csapat, ez kétségtelen (a közönség túlnyomó része pedig ezerrel zúzott). De túl kiszámíthatóak: borítékolni mertem volna, hogy a ’Mother North’ lesz a ráadás. Az lett. És lehet, hogy Frost még mindig állatul üt, de hogy Satyr eljátszotta előttem minden hitelét, az biztos. Amikor minden számban tapsolásra és hej-hej-hejjezésre buzdította a közönséget, mint valami kib...ott popkoncerten. De a legdurvább a ráadás alatti beszólása volt: „Scream for me, Hungary!” Erre már csak szimplán egy b...meg szaladt ki a számon. Nagyon fontolgattam, hogy kimegyek, de aztán puszta mazochizmusból végignéztem a mindössze 65-70 perces műsorukat. Kultikus státusz ide vagy oda, utolsó alkalom volt a részemről.
Miután alaposan lelombozott a „norvég csoda”, azzal vigasztaltam magam, hogy majd a Sear Bliss helyrehozza a hangulatom. És így is lett. Bár a hangzás náluk sem volt tökéletes – főként Zoli harsonája tűnt el az elején –, azért sikerült rajta javítani, a dalok meg alapból tetszenek. A demótól az utolsó lemezig minden korszakot megidéztek (köztük két személyes kedvenc az utolsó lemezről: Birth of Eternity és Two Worlds Collide), sőt a szeptember 24-én megjelenő új lemezről is terítékre került néhány dal. Aztán némi meglepetésként Vincze Balázs trombitással kiegészülve adtak elő két szerzeményt, majd újabb meglepetésként a Metallica ’Motorbreath’ című klasszikusát prezentálták zárásként a nagyérdeműnek. Hát ez utóbbi tényleg kuriózum volt és nekem tetszett is az elmetszett énekhanggal, némileg Impaled Nazarene ízű zúzda lett belőle :) Ráadás nélkül persze nem távozhattak, és ez mi más lehetett volna, mint a közönség által is követelt ’1100 Years Ago’. Ha a Satyricon nem csúszik annyit, talán még egy-két dal belefért volna a programba...
...és itt befejeződött az este számomra. A Bornholmot és a Sin of Kaint is jó lett volna megnézni, de semmi energiám nem maradt és a fülem sem akart több fémzenét. Az érintett zenekaroktól bocs’, majd máskor pótolom a hiányosságot.
Menü
