×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

II.2. A Yes





II.2.1. A Yes a hetvenes években

A Yes esetében nem kell feltennünk a kérdést, hogy minek köszönhetik sikerüket és elismertségüket. A zenekar már első albumain olyan minőségű zenét produkált, amelynek hallatán nem lehetett kétséges, hogy messze jutnak majd a progresszív rockban. Vasváry-Tóth Tibor, az együttes egyik legnagyobb hazai méltatója így ír: Feldolgozták és magukba olvasztották a klasszikus- és népzene minden sajátosságát, a jazz és beatzene minden elemét úgy, hogy közben minden eredendően rockzene maradt, miközben új és elnevezhetetlen stílust hoztak létre. Szüntelenül bemutatták, hogyan kell játszani a legtökéletesebb módon az előttük valaha létezett összes stílust.

A Yes-t két fiatalember alapította Londonban: Jon Anderson, az együttes énekese és Chris Squire, aki basszusgitáron játszott. Az eredeti felállásban Bill Bruford dobolt, Peter Banks gitározott, és Tony Kaye állt a billentyűs hangszerek mögött. A tagok vallásosak és vegetáriánusok voltak, ez meghatározta mondanivalójukat és pályafutásukat is. Nevük egyfajta életigenlést fejezett ki, mely a kor jellemzője volt, később pedig, amikor a fiatalok új nemzedéke elkezdett tagadni (és no-t skandálni) valóságos menedék lett a Yes zenéje.

1968-ban, az együttes megalakulásának évében sarjadtak ki azon csírái a progresszív rock műfajnak, amelyek később beérve dús termést hoztak. Something's coming volt a címe a Yes első kislemezének, amely 1969. júliusában látott napvilágot, ezt követte szinte azonnal a cím nélküli első nagylemez, majd pontosan egy év múlva a második Time and a word címmel. A címadó dalban Anderson a következő ars poeticának is beillő sorokat énekli: Az idő: most, az ige: szeretet, és ez így jó nekem. Az énekes (aki a Yes összes dalszövegét írta) soha nem szűnt meg az élet, a világ pozitív oldalát szemlélni, és ezt tovább is adni a rá figyelőknek. Dalszövegei elvontak, gyönyörűek, ezoterikus és metafizikai témákkal telítettek. A Yes első hangjait Tony Wilson, a Melody Maker magazin kritikusa így jellemzi: Bennük élet volt. Férfiasság, zeneértő barátság és közeledés. (...) A legmagasabb rangú énekhangjuk volt: meggyőző, tiszta és harmonikus. Ők tudták mindazt, amit mi gondoltunk vagy elvártunk volna a stílustól. Zenéjükben bemutatták az eszményi elrendezést...

A harmadik, The Yes album címet viselő nagylemez már új tagokkal készült. A gitáros helyét Steve Howe foglalta el. A tagcsere jó választás volt, az új zenész eredeti stílusa, dalszerzői képessége továbblendítette a zenekart. A dalok gitárcentrikusabbak és akusztikusabb hangzásúak lettek, számos darab (Starship Trooper, Yours is no disgrace, The clap) évtizedekig a koncertprogramok része maradt. Megjelentek a többtételes darabok, bár ezek hossza még nem haladta meg a tíz percet. Az utolsó mozaikdarabkát a hamarosan távozó billentyűs helyére érkező Rick Wakeman illesztette be a Yes zenei stílusába, a hatalmas gépparkkal érkező, klasszikus műveltségű és vonzódású zenész játékával vált a Yes hangzása teljessé és utánozhatatlanná.

Oly sok potenciál volt már így a csapatban, hogy 1971-es első közös lemezükön, amely a Fragile címet viselte, még nem is tudtak maradéktalanul együtt dolgozni, így a lemezen mindenkinek jut egy szóló-szám, és csupán négy dalban mutatják meg, hogy mire képesek közösen. A lemez fergeteges siker lett, köszönhetően a soha nem hallott dobritmusoknak (Bill Bruford híres volt arról, hogy szinte lehetetlen kiszámítani, mikor üt le a pergődobra), a basszusgitár szinte főhangszerré nőtte ki magát a Yes zenéjében, Rick Wakeman használta az összes hozzáférhető, vagy éppen kísérleti stádiumban lévő billentyűs hangszert, Jon Anderson „angyalhangja” és lírája pedig azonnal a zenekar védjegyévé vált.

1972 novemberében bizonyították, hogy képesek összecsiszolt munkára is, az ekkor megjelenő Close to the edge címet viselő album minden idők egyik legelismertebb progresszív rock lemeze lett. A zene egyáltalán nem könnyű. A címadó darab 18 perces, a másik két dal egyenként 10. A Yes szakított a 3-4 perces „dalocskákkal”, és megmutatta, miként kell igazi rock-szviteket alkotni. Maga Rick Wakeman így látta saját alkotásukat: A Close to the edge igen tökéletesre sikerült. Nyomban klasszikussá vált. Az And You And I meg olyan volt, mint egy nagy kvintett-szonáta: a zenei béke és harmónia áradása. A Yes kritikusainak volt miért utálkozniuk. Ezt a számot nagyon nehezen bírták azok, akik a Yest nem kedvelték. Viszont a Yesszes emberek, a Yes-rajongók joggal szerették. A Siberian Khatru pedig már vitán felül áll. Legtöbben sajnos – azt hiszem – hozzá sem tudnak szólni.

Anderson szövegei nehezen értelmezhetők, mélyek, filozofikusak: Láttuk dombtetőről a völgy csendjét / hallgattuk a múlt tanúságtételét / és áthágjuk mozgásunk minden törvényét.)

A Yes ezen a ponton már el is érte pályafutása csúcsát. Ehhez hasonló színvonalú lemezeket még csináltak, jobbat már nemigen. De nevük fogalommá vált az igényes zenében. Következő stúdióalbumuk egy dupla lemez volt, amely négy húszperces darabot tartalmazott. Mai napig a legkedveltebb (noha nem a legkönnyebben emészthető) Yes albumok élén áll. A Tales from topographic oceans című 1973-as lemez elemzése önmagában külön tanulmányt érdemelne, Vasváry-Tóth Tibor 24 oldalt szentel rá Yes-könyvében. A darab arisztokratikus, százszori meghallgatás után sem könnyen befogadható, teljes megismeréséhez alighanem több év szükségeltetik, nem beszélve a hallgató időközbeni változásáról, mely során mindig új és új „füllel” tekint az alkotásra. Ezen a lemezen már Alan White dobol, Bill Bruford egy másik nagyszerű progresszív zenekarba, a King Crimsonba távozott. Hamarosan Rick Wakeman billentyűs is elhagyja az együttest, hogy aztán az elkövetkezendő évtizedekben többször visszatérjen, majd újra meg újra eltűnjön.

Helyére a nem kevésbé virtuóz, de teljesen más zenei világú Patrick Moraz érkezik, akinek egyedi stílusa rányomja bélyegét a következő, 1974-ben megjelenő Relayer című albumra. A szerkezet már ismerős: egy húszperces és két tízperces szám. Stílusuk közelít a jazz-rockhoz. Ha az előző munka nehezen befogadható volt, ez a lemez kizárólag vájtfülűeknek ajánlott. Gyors, virtuóz, nehezen kiszámítható muzsika. Az egyik legbonyolultabb album, amit a Yes létrehozott. Ezekben az időkben az együttes egyáltalán nem törekedett arra, hogy zenei megalkuvással könnyed, befogadható dalokat írjon. Nem is volt rá szükség. A hetvenes években a progresszív rock lemezek iránt óriási érdeklődés mutatkozott, holott ekkor is létezett a slágervonulat (Abba, Boney-M, Smokey, stb). Mégsem jelentett valódi konkurenciát a „nehezebb könnyűzene” képviselőinek. A progresszív rock harcosait elkényeztették a popmagazinok, évről évre ők nyerték el „az év gitárosa/énekese/billentyűse”, stb. címeket, és nem mellékesen milliókat kerestek ezeken a bonyolult szerzeményeken, amelyekkel a hallgatóknak meg kellett küzdeniük a megértés érdekében.

Azonban az új szeleket ők sem tudták feltartóztatni, a hetvenes évek második felében zenéjük kezdett öregurassá válni. A popszínpadokon megjelenő üvöltő, lázadó punkzenekarok szemében a Yes és társaik nem voltak mások, mint arisztokratikus őskövületek, akik ráadásul nem is hittek a lázadásban és a rombolásban. A világ kezdett felgyorsulni, a rockkoncertek közönsége kezdett beszivárogni a diszkóklubokba, változtak a szabadidő eltöltésének szokásai. A progresszív rock kezdett értelmiségi zenévé válni, tudós zenehallgatók és rajongók dugták össze fejüket, hümmögve elemezgetve az egész lemezoldalt betöltő fura kompozíciókat. Bár a Yes klasszikus felállása még megjelentetett két nagylemezt, ezek már nem találtak oly nyitott fülekre, mint korábbi kompozícióik.

Az 1977-es Going for the one című lemezen található a két legszebb és legfontosabb Yes darab Turn of the century illetve Awaken címmel. A Századforduló akusztikus gitár alapokon nyugvó gyönyörű melódia, az Ébredés olyasfajta kísérleti zene, amely a Yes életművében is páratlan. Mai füllel sem kategorizálható sem zenei stílusba, sem időbe. Az egyetemes zenetörténet részeként bármikor felbukkanhatott volna ámulatot keltve. Ma sem elavult, mert éppoly megközelíthetetlen, mint megjelenése idején. Szövegei kötődnek a New Age-mozgalomhoz, misztikusak, megfejtésre várnak.

A Yes 1978-ban, Tormato című lemezével méltóságteljesen zárta a hetvenes éveket, de itt már nyoma sincs annak az összhangnak, ami korábban megkérdőjelezhetetlen volt. Az album egyik dala (Release, release) lüktetésével, kemény dobjával és ritmusával viszont elvetette a magjait annak a stílusnak, amelyet 14 évvel később progresszív metal néven hívta életre újra az igényes muzsikát. Az új idők szavára hallgatva Rick Wakeman és Jon Anderson kivált az együttesből, ami logikusan akár azonnali megszűnésüket is jelenthette volna. Nem így történt.

A megmaradt tagok vettek egy nagy levegőt, és két teljesen ismeretlen új zenész vettek be a csapatba, Geoff Downes billentyűst és Trevor Horn énekest. Az alkalmi felállás piacra dobott egy új albumot, nem titkolva keserűségüket, Drama címmel. 1980-at írtak ekkor, a világ már új zenék, új zenekarok iránt rajongott. A friss sztárok egymástól is különböző, de a progresszív rocktól fényévekre lévő zenét játszottak: Donna Summer (disco), Kiss, Iron Maiden (heavy metal), Police (új hullám), stb. A progresszív rock ezen utolsó hadállásának harcosai úgy érezhették magukat, mint hátrahagyott menekülők, akikre senki sem figyel. Nem is lehetett ilyen közegben tiszta szívvel folytatni, nem véletlen, hogy ezekben az években szüntette meg működését a legtöbb régi együttes: a Led Zeppelin, a Yes, az ELP, és mások is. A Yes három év szünet után döntött úgy, hogy más úton, más zenével folytatja pályafutását.

II.2.2. A népszerű Yes

Az újjáalakulásban nem volt mindenki partner. Rick Wakeman helyett a Yes első billentyűse, Tony Kaye tért vissza, Steve Howe helyét egy fiatalember, Trevor Rabin töltötte be, aki azonnal át is vette a zenekar ügyes-bajos dolgainak intézését. Az eredmény egy világsikert elért kislemez lett Owner of a lonely heart címmel 1983-ban. Akkoriban minden rádióállomás szinte folyamatosan játszotta ezt a dalt, és a hamarosan megjelenő 90125 című nagylemez is megtalálta a maga új közönségét. A fiatal zenerajongók között számos akadt, aki most hallott először Yes-t, és keblére ölelte a zenekart. A régi rajongóknak azonban volt okuk a fanyalgásra, ugyanis az új zenei anyag mindebben megfelelt a kor igényeinek, vagyis az album kilenc, modern módon hangszerelt, refrénközpontú és viszonylag könnyen befogadható dalt tartalmazott, mindössze az utolsó Hearts című szám emlékeztetett a régi Yes-hangzásra a maga tíz percével és hosszú gitárszólóival.

Persze a Yes ezen „újhullámos” albumát semmiképpen sem nevezhetjük igénytelennek. Profi munka volt, megmentette a zenekart, új rajongókat szerzett nekik, és még azt is megérték, hogy fiatal lányok sikítoztak a koncerteken az első sorban – no nem Jon Anderson, sokkal inkább az új gitáros, Trevor Rabin láttán.

1987-ben megjelent a következő, Big generator című album, amely hasonló szándékkal készült, váratlan módon Grammy-díjat kapott. Soha nem volt még ekkora felhajtás a Yes körül, de ez az elismerés minősítette magát a díjat is. A Yes bármelyik korábbi albuma is nyerhetett volna, csak éppen nem volt rá szüksége. Fényesen tündökölt az együttes csillaga, de valami mégsem működhetett, ugyanis két évvel később Jon Anderson egy nagy kanyart véve ugyanott kötött ki, ahol a hetvenes években hajóra szállt: régi társainál.

1989-re a popzene az MTV, a Sky Channel, a Super Channel műsorairól, a divatsztárokról, a fokozatosan tért hódító hip-hop zenéről, és tömegtermelésről szólt. Ezt az évet választotta Jon Anderson, hogy hadat üzenve mindennek, régi barátaival megjelentessen egy olyan albumot, amely gyémántként tündökölt a kor lemezkínálatában. Chris Squire basszusgitáros kivételével összeállt a régi csapat, és Anderson Bruford Wakeman Howe néven és címmel piacra dobtak egy olyan albumot, amely a progresszív rock régi dicsőségét idézte. Színes hangzás, tökéletes hangminőség, tengernyi szép dallam, dús és ötletgazdag hangszerelés, és szelíden igényes szövegek – ez volt a Yes-tagok fáklyája a sötétségben. Dalok szóltak az indiánok jogairól, a szent bárányról, az életörömről, a világegyetem ősi rendjéről. Csodálatos inspiráció ihlette a lemezt, nem tekinthető folytatásaként sem az utolsó, 1978-as közös lemeznek, sem az időközbeni modern két albumnak: unikum volt. Nem is lehetett megismételni, két évvel később már messze alul múlták önmagukat.

II.2.3. A kilencvenes évek és napjaink Yes-zenéje

1991-ben hirtelen ötlettől vezérelve összetoborozták a teljes zenekart, régi és új tagokat egyaránt, és Union címmel közös albumot adtak ki. A lemez, bár tele van gyöngyszemekkel, meg sem közelíti az előző concept munkát, érződik, hogy két külön elv hozta létre. Ebben az évben valóságos Yes-áradat zúdult a fogyasztókra: terjedelmes válogatáslemezek, koncertvideók, könyvek, és ráadásképpen egy turné, ahol nyolc ember állt a színpadon. Két gitáros, két dobos, két billentyűs, nem csoda, hogy ez a zsúfoltság még nekik sem tetszett, négy évig nem is hallatott magáról a zenekar.

1994-ben nagy meglepetésre újból összeállt a „slágeresebb Yes”, vagyis Trevor Rabin gitáros igazgatta megint a csapatot egy lemez erejéig. Az album a Talk címet viselte, és egyetlen fontos dolog köthető a megjelenéséhez: ennek apropóján jelent meg a magyar Yes-könyv, illetve alakult meg a Yes-Klub Egyesület, ami igencsak feldobta a magyar progresszív rock életet. Maga az album elég jelentéktelenre sikerült, bár évek múlva kiderült, hogy még a Yes is képes lejjebb süllyedni.

1995. július 14-én az alábbi üzenet látott napvilágot a Yes honlapján: 21 évvel ezelőtt, a Cincinatti Stoufer's Hotelben, Chris születésnapján, március 4-én, mi a Yes tagjai, Jon, Steve, Rick és Alan elhatároztuk, hogy ha a világ még egyben lesz és zenészként képesek leszünk még együtt dolgozni, 1995. március 4-én összejövünk, nemcsak, hogy egy albumot készítsünk és egy koncerttúrát megcsináljunk, hanem azért, hogy elkövetkezendő öt évben együttműködve átvigyük a zenekart és barátainkat a 21. századba és azon túl is. Ezen az estén, 1974-ben egy dokumentum készült, melyet mindannyian aláírtunk. Nem csak mi, hanem a világ minden pontján élő Yes barátok szerencséjére is, azóta elhatároztuk, hogy követni fogjuk ezt a próféciát a jövőbe vezető úton!

A fogadalom azonnali eredménye két dupla lemez lett Keys to ascension címmel 1996-97-ben. Mindkettő tartalmaz vadonatúj koncertfelvételeket és új darabokat egyaránt. Az élőben felvett dalok a Yes hetvenes évekbeli repertoárjából származnak, az új számok pedig ugyanebből a forrásból merítenek, vagyis vannak köztük 20 perces hosszúsághoz közelítő összetett produkciók is. A zenekar története körbeért, és ott vették fel a fonalat, ahol 1978-ban abbahagyták. Hozzá kell ehhez tenni, hogy azóta ismét változott a világ. Köszönhetően a Dream Theatre együttesnek és a progresszív metal hasonló képviselőinek, a 90-es évek elején a rockrajongók ismét felfedezték az elmélyültebb rockzene szépségét, és számos új együttes kezdte meg működését a régi-új stílus jegyében. A Yes ebben a közegben újra vállalhatta önmagát, és bár ezúttal nem kerültek be a Grammy-jelöltek sorába, a világ Yes-rajongói fellélegezhettek.

Egészen addig, amíg újabb tagcserére nem került a sor a zenekarban (ki más mehetett volna el, ha nem Rick Wakeman), és a helyére került Billy Sherwood gitáros/billentyűs úgy vette át a csapat irányítását, mint 1983-ban Trevor Rabin. A stílusváltás ezúttal nem tett jót a zenekarnak, Sherwoodnak ugyanis volt már egy kialakult zenei világa (sőt, saját együttese is World Trade néven), és az 1997-ben megjelenő Open your eyes című nagylemez inkább volt az ő alkotása, mint valódi Yes-zene. Pályafutásuk talán legrosszabb albumát készítették el, az egyetlen jó hozomány az volt, hogy az aktuális világturné keretén belül Magyarországra is ellátogattak végre. A billentyűk mögött egy ismeretlen férfit láthatott a közönség, akit – mint kiderült – Igor Koroshevnek hívtak, és régi rajongó lévén gyerekkori álma volt, hogy bekerüljön a Yesbe. Sikerült, és meggyőző is volt, ami a játékát illeti.

A rajongók nem sok reménnyel vették kézbe az 1999-es The ladder című következő albumot, míg el nem ámultak a zene hallatán. Erre a zenére a világ zenekritikusai is felkapták a fejüket, a muzsika ugyanis meglepően friss volt. Hátrébb került Sherwood stílusa, és valószínűleg jelentős szerepet kapott Koroshev a dalszerzésben, merthogy A létra zenéje színes volt, nem is túl komolykodó, amit korábban sokszor vetettek a zenekar szemére, és noha ezúttal nem írtak hosszú kompozíciókat, a korongon található 11 dal megunhatatlan. A billentyűjáték néhol klasszikusokat idéz, Anderson dallamai gyönyörűek, szövegei letisztultak: Egy világ... egy hang... / Egy érintés súgja az igazságot / Oly sokan tudják, oly sokan látják ezt már a kezdetektől fogva... / Egy az érintés... Egy a hang... Egy a világ... Egy az élet.

A Yes itt már nem akart nagy lenni. Elértek mindent, amit rockzenészként elérhettek. Érdemeik vitathatatlanok. Jon Anderson azt is megtehette már, hogy egy későbbi egyszemélyes szólókoncertje után kimenjen a közönséggel beszélgetni, dedikálni . Nem kísérte már tömeg a zenekart, hatalmas stadionok sem teltek meg, és nem volt szükség pazar látványshow-ra sem. A csapat még egy albumot készített a stúdióban, de a két új tag nélkül. Mivel nem volt billentyűsük, egy szimfonikus zenekart kértek fel a kíséretre. A közös munka gyümölcse a 2001-ben megjelent Magnification című munka. A szimfonikus hangzás nem tolakodó, a zene dallamos, néhol meglepően kemény, alapjában véve pedig olyan, mint ha beülnénk egy kamarakoncertre. Az utolsó dal hangzása hasonlít egy amatőr zenekar demofelvételéhez, valószínűleg egyszerre, egy stúdióbeli jammelés közben vették fel a rövid dalocskát Time is time címmel. Ezzel búcsúzott a Yes a közönségétől, legalábbis egyelőre.

Az elkövetkezendő években megjelent pár koncert-DVD, szimfonikus és akusztikus hangszereléssel egyaránt, régi élő felvételek is előkerültek, de a zenekar nem dolgozik. Honlapjukon ugyanaz a híradás található immáron hónapok óta, lényege, hogy a Yes most bizonytalan ideig szünetet tart.

Megérdemlik.

II.2.4. Rick Wakeman munkássága

Bár a Yes tagjainak szólómunkássága is jelentős, nem tartozik közvetlenül a zenekar történetéhez, és nem is feltétlenül éri el a közös alkotások színvonalát. Egyedül Rick Wakeman billentyűs az, akinek hetvenes évekbeli felvételei hallatán a szakma és a közönség is elismerte: itt oly módon találkozott a rockzene és a komolyzene, ami páratlan.

Wakeman a Királyi Akadémián folytatott zenei tanulmányokat, és főleg a romantikus zeneszerzők életműve vonzotta (Liszt, Chopin). Már 1971-ben megjelentette első önálló nagylemezét Piano vibrations címmel, ezt további sikeres albumok követték: The six wife of Henry VIII, King Arthur, Journey to the center of the Earth. Mint azt a címek sugallják, a művész gyakran fordult inspirációért a múlt ködébe vesző mítoszokhoz, legendákhoz. Az évek során több tucat nagylemeze jelent meg, önálló munkák és adaptációk egyaránt. Dolgozott együtt kamarazenekarokkal, szimfonikus zenekarokkal, kórusokkal. Korai albumai concept-lemezek, egy téma körül bomlik ki a sokszor narrációval kísért kompozíció.

Előadásai is eseményszámba mentek/mennek: Wakeman hatalmas billentyű-arzenállal veszi körül magát, hogy aztán kihasználja a teljes hangszerparkot. Rock musicalt írt Orwell 1984 című művéből, 1976-ban megkomponálta a téli olimpia zenéjét, zenét szerzett Ken Russel Lisztománia című filmjéhez (sőt, játszott is benne), belekóstolt a meditatív New Age-muzsika világába is, valamint fiával közösen is adott ki albumokat. Életműve szinte áttekinthetetlen (ami a mennyiséget illeti), és hullámzó színvonalú minőségileg. Egyes lemezei hallgathatatlanul sekélyesek és populárisak, míg más munkái a kortárs zene maradandó kompozíciói.









Passzio.hu

Megjelent: 2007-12-24 (2613 olvasás)

[ Vissza ]